Előadó és rajongó. Rajongó és zajongó. A viszony nem elhanyagolható, és a jelentősége sem lebecsülendő. Egy zenekart, előadót többnyire a rajongótábor juttathat a csúcsra, sőt tarthat ott, ám egy rajongónak sem elhanyagolandó, hogy mit ad neki az előadó. Vizsgáljuk meg a két szemszöget!
A zenekar, előadó:
Hát, nem könnyű a helyzete. Minél nagyobb a közönség , annál nagyobb a támadási felület, a megosztódások lehetősége. Az alkotás nagy könyve szerint akkor hiteles egy mű, ha az az adott előadó, banda teljes alkotói szabadságától függően, és csakis zenei és művészi szempontok alapján születik. (Kérdés mennyire tudja ezt megtenni olyan esetben, ha a zeneipar részévé válik). Ha szerencsés helyzet áll elő, akkor többnyire ez követőkre talál, ha még szerencsésebb, tehát jó helyen van, jó időben, akkor elég népes számban. Ez inspirálhat egy kiadót arra, hogy fantáziát lásson benne, esetleg belefektessen, vagy a vállalkozóbb kedvűek önmenedzselésbe kezdhessenek. (itthon ez is gyakori). Aztán ha még a befektetett produkció be is üt, akkor beszélhetünk sikerről, kisebb-nagyobb mértékben. Azonban néhány igen sikeres kiadvány után sem szabadult meg a zenekar a nehéz helyzetektől. Az elért pozíció megtartása, az esetleges feljebb törés lehetősége a népszerűségi listán újabb és újabb kihívásokkal állít szembe. Felmerül egy csomó új kérdés. Mi a tartós siker receptje? Mik a buktatói?
Van aki, miután megvetette a lábát a siker fürdőjében, inkább szeret a tutira játszani. Ebből alakul ki az a hozzáállás , amit a rossz nyelvek sikerrecept szóval jellemeznek. Amikor annyira a közönségigény, esetleg kereskedelmi, vagy egyéb mutatók irányába csúszik a produkció, hogy mindig azt akarják leküldeni a hallgató torkán, vagy olyasmit, ami a korábbi sikeres periódusukban volt rájuk jellemző. A tapasztalat azonban többnyire azt mutatja, hogy sem két ugyanolyan lemez, sem két ugyanolyan időszak nincs, bárhogyan szeretné is ezt néhány rajongó. Ezért elég ritka az ilyen csapatok több efféle munkája közül olyan, ahol a színvonal huzamosabb ideig egyenletesen erős maradna. Talán a német Scorpions együttes példáját hoznám fel, akik 91-ben hatalmasat taroltak a Wind of Change-című balladával. A siker láttán vérszemet kapva, a későbbi anyagaik némelyikére szinte menetrendszerűen ráraktak ilyen jellegű balladákat. Mégsem közelítette meg egyik sem a Wind of… sikerét. Miért nem? Mert az már nem azon a helyen, nem abban az időben volt, és már nem hatott zeneileg sem újdonsággal.
Másik véglet az, aki miután ráeszmél, hogy a siker tulajdonképpen termékké változtatta a munkáját, mindenáron szabadulni akar attól a címkétől, amit a közönség, és a zenei iparág ráragasztott. Ezek többnyire beleszoktak kezdeni elég merész, néhol sztem önmagából is kifordult kísérletezésbe, amivel sikerül sajnos néha azt is szétzúzni, amit addig felépítettek. Talán a Cure példáját tudnám említeni, aki a maga nemében egyáltalán nem rossz Wild Mood Swings albummal egy teljesen olyan zenei világgal állt elő, ami tőlük idegen volt. Vagy a Paradise Lost, aki mindössze sztem azért bukott a Host lemezzel, mert a Paradise Lost néven adtak ki, egy a korábbi hangzásviláguktól merőben eltérő lemezt. Igen. Egy adott zenekar bizony nyomot hagy azzal a munkájával, amivel a közönség megszerette. Ez elől lehet menekülni, de nem biztos, hogy feltétlen szerencsés. Ilyenkor sajnos nem lehet zokon venni a rajongók negatív reakcióját, hiszen érthető okok miatt mondhatják, hogy nem ezt várták. A név bizonyos mértékig talán kötelez, de aki ezt figyelmen kívül hagyja, könnyen elveszítheti rajongói bázisa nagy részét.
Általános megfigyelés, hogy a hosszan tartó sikereket a folyamatos fejlődési menettel haladó bandák szokták elérni- fenntartani, amelyek munkáin mindig érezni a megújulást, de sohasem fordulnak igazán ki önmagukból.
A rajongó:
Ő áll a színpad másik oldalán. Ő nem foglalkozik a dolog üzleti részével, sem a szakmai dolgokkal, legalábbis elsősorban. Ő szórakozni szeretne, ő feltöltődést akar, néha lelki adalékot keres a mindennapok problémái ellen kedvence muzsikáján, lemezén, koncertjén keresztül.
Létezik több motívum a rajongásban. Van aki érzelmi szálakkal kötődik az adott előadó személyiségéhez, néha akár hisztérikus módon is. Isteni érintésnek, de legalábbis élete nagy adalékának érzi minden szavát, és nem áll távol az extatikus állapotok látványos megnyilvánulásától sem, ha mondjuk kedvenc zenekarának koncertjére eljut. Az ilyen típusok a legvédelmezőbbek, legfanatikusabbak általában. Ők a legdühösebbek a kritikusokra, ha kedvenc bandájukra bármi negatív vélemény is elhangzik, bárhol. Ez sajnos néhányuknál az ésszerű gondolkodás keretein is képes túlhaladni, bár nem mindegyikükre érvényes ez sem. Ugyanakkor létezik olyan is ebben a fanatikus típusban, aki nyílt támadásnak veszi ha kedvence letér az általa helyesnek vélt zenei útról. Sajnos a Pantera ex-gitárosa, Dimebag az életével fizetett ezért, egy fanatikus rajongó fegyverétől. Tehát ez még veszélyeket is rejthet a hőn imádott ikon számára.
Van az ettől szemlélődőbb, távolságtartóbb rajongótípus, aki ellenben, hogy sokat jelent neki a zenekar munkássága, józan ítélőképességének birtokában tud némi objektivitást mutatni, és a szemei nyitva vannak. Néhányukból alakul ki a kritikusabb réteg. Nem egyen közülük hangszert is ragadnak, mert többnyire a dolog szakmai része, az életforma-életmód követése a céljuk, mintsem az ikon bálványozás. Aki szerényebb muzikalitással rendelkezik, az előfordul, hogy klubot alapít, fórumozik, fesztivált szervez, cikket ír, de mindenképpen valami kreatív tevékenységben keresi a helyét a dolog üzenetének közvetítéseként. Néha a zenekara stílusához hasonló gyűjtőirányzat nem egy csapatát előszeretettel hallgatja kedvence mellett, sőt néha ahhoz képest állít mércét, hogy a kedvenc mennyire jár az adott irányzat keretein belül, ill mennyire nem (dark goth, és metál-rajongóknál elég gyakori jelenség, mivel itt néha a külsőségi, és filozófia törvények is meghatározóak lehetnek.) Persze ezen típiák között rengeteg átfedés létezhet, tehát ez csak egy nagyvonalú felvázolás. Lehetnek egy szemlélődőbbnek is extatikus állapotai, ugyanakkor egy túlfűtöttebb típus is tudhat józanabbul, kicsit vizsgálódóbban szemlélődni, és így tovább…. Azonban én nagyjából ezeket a viselkedésmechanizmusokat látom felvázolódni leggyakrabban. Mindenesetre a rajongó fizet , áldoz, fiatal korban néha szenved (mivel van hogy egyes zenekar követése külsőségekben elég nagy ellenreakciókat válthat ki ), utazik kedvencéért. Tehát nagy hibát követ el az az előadó, aki erről megfeledkezik, vagy ezt figyelmen kívül hagyja.
Na, most térjünk a viszony kérdésére!
A tapasztalat azt mutatja hogy a siker mértékével, sajnos legtöbbször arányosan nő a távolság is.
“Sztárokat csak videóvágásokon láthattok”
meg
a “Sztár hazudik neked, villog a fogsora és integet, de a magányodban nincs veled”
mondatok Pajor Tamás idézetei a Rocktérítő c. filmből. Kegyetlenül hangzó sorok ugyan, de sajnos érződik bennük néha némi igazságtartalom. A nagy sztárok, és a közönség közötti távolság tényleg óriási tud néha lenni , és erre csak a nagy manipulátorok, a médiák az összekötő szálak. Mennyire lehet egy ilyen kapcsolat személyes kihatással a rajongóra? Csak a közvetítő dalszövegen, videón , zenei hangulaton keresztül, és a legdirektebb módon, élőben. Ezekre tud a közönség támaszkodni, ezekből meríthet erőt, ezeket kritizálhatja, sérelmezheti. Ilyen körülmények között nagyobb az esély arra hogy elveszik, vagy esetleg MANIPULÁLÓDIK a kapcsolat, amelyet ügyes reklámfogásokkal, egy bizonyos pontig lehet irányítani. Azonban ez a befolyás hosszú távon nem fenntartható, amennyiben a zenekarban nincs meg a hajlandóság ennek ápolására. Ha sokáig érdektelenek, dacolnak a közönségükkel, azok bizony elfordulhatnak tőlük. Az elfogultabbak még egy darabig megeszik, a gyanakvóbbak kevésbé, de talán még ők is ,ám egy kívülálló jobban ráláthat erre. Nem ritka, hogy maguk az előadók is becsapva érzik magukat mikor ráébrednek , hogy régen nem a kezükben van az irányítás. Ilyenkor fordulnak esetenként alkoholhoz, vagy droghoz, vagy van, aki kikészül, depresszióssá válik, mivel olyan érzete támad , hogy minden sztárság ellenére, egy elszigetelt magányos ember. A kisebb sikereket elért, de aktív csapatok néha könnyebben megközelíthetők személyesen, bár ez nagyban függ az előadó beállítottságától. Ez többnyire az underground irányzatok képviselőinél gyakori, akiknél nem ritkán egyfajta lázadás is a sztárélet szokásainak elutasítása,és az attól való külön utakon járás. Nem ritka eset, hogy az ilyen zenekaroknál sokkal nagyobb a megbecsülés , az empátia a rajongók iránt, mivel sokszor sikerül emberibbnek maradniuk, a közelebbi kontakt miatt. Sőt soxor előfordul hogy az ilyen zenekarok tagjai fesztivált szerveznek, tehetségkutatókat indítanak , nem ritkán fanzine-k működtetésével, próbatermek kiadásával is foglalkoznak. Van akiket a megélhetési dolgok insprálnak erre, van aki pusztán lázadásból elkülönülésből pumpálja ezt az életformát azokba, akik hajlamosak erre. Viszont ők sajnos soha nem jutnak el annyi emberhez üzenetükkel, mint a megasztárok, sőt a médiák kommerszebb ága is leggtöbbször elég mostohán bánik velük, kis pénz , kis foci elven. Ezért gyakran el sem jutnak azokhoz, akik nem aktív zenehallgatók, gyüjtők, csak átlagemberek. Ezért fordul elő, hog pl. ha ma magyarországon átlagfelmérést tartunk a magyar rockzene jelenéről, az átlagemberek 80%-a Tankcsapdát, Hooligans-t és társait ismeri. Ha pl. a goth-ról kérddezünk, enyhe fogalomzavarral Manson ugrik be legtöbbüknek, akinek ugyan véleményem szerint nem sok köze van ahhoz, amit gothic rocknak hívtunk a műfaj születésekor, (Christian Death, Sisters, Bauhaus és társai) noha ez egyáltalán nem zenei értékmérő.
Ha a szintipopot emlegetjük akkor pedig a Depeche Mode- jön szinte automatikusan, pedig ők ma már bőven túlnőttek ezen a műfaji meghatározáson. Nem mintha ezeken kívül nem létezne rengeteg banda, akik közül ne lenne némelyik hasonlóan egyéni, sőt igen jó, mégis ezek maradnak az örök favoritok. Ők lettek a médiák és a nagy közönség kegyeltjei különböző okokból. A többinek megmarad vagy az underground rögös útja, vagy a siker kisebb szelete. Sok ember meg sem hallgatja őket. Nincs szem előtt. Az más kérdés hogy a zenei szemlélet változásával néha egészen érdekesen kapódhatnak fel, és tünhetnek el irányzatok szinte kiszámíthatalanul. Ez némileg megkavarhatja az erőviszonyokat néha. Azonban aki nem csak azt a menűt fogyasztja amit elétesznek, és keresi az új zenei utakat, esetleg egy stílusban jobban elmerül, előbb utóbb ráakad ezekre a csapatokra is. Hogy kinek hasznos kinek hivatás ez önmaga útján, azt mindenki eldöntheti.
Létezhet e egészséges arány rajongó és a zajongó között? Sztem sokan ennek keresésében munkálkodnak. Talán a legszinpatikusabbnak az a megoldás tünik, amikor nem feladva önmaga elveit, mégis figyelembe véve a fejlődés szükségességét, igenis tiszteli az előadó a hallgatót, nézőt. Figyelembe veszi az érzéseit, noha nem kerül az irányitása, érzelmi és egyébb manipulációja alá. Talán kicsit idealista elv, de ezt bizony tanulni kell minden zenekarnak. Bizakodjunk, hogy talán sikerülhet!
D
