Cure Weekend a Lilian Goth Dark Wave+ Pornography Facebook csoportban. 2014 . 07.26-27. 2. rész

The Cure Weekend-ünk második részében e hét szombat-vasárnap 1985-től folytatjuk kalandozásunkat a fészekhajúak történetében..A múlt héten összefoglalt zűrösebb, útkeresőbb és botrányokkal valamint tagcserékkel teli korai évek után végre jó ideig egy stabil felállású és felívelő szakasz következik a zenekar életében, amely a csúcskorszakuknak is tekinthető…Kiváló lemezek készülnek egymás után (The Head on The Door, Kiss Me, Kiss Me…., Disintegration) sőt a 80-as évek végét úgy zárják a fiúk, hogy nagyobbakká váltak, mint azt valaha remélték volna…Tömegméreteket ölt a Cure hisztéria már világszerte is. A zenekar díjat díjra halmoz, sőt a slágerlistákon is egyre előkelőbb helyeket foglalnak el a dalaik. A világhír ellenére Robert mégis feloszlással ijesztgeti a rajongókat 1989 után. Ám (hála az égnek) úgy tűnik, mégsem oly könnyű az elszakadás ettől a szerelemtől, mert a 90-es években még jó darabig folytatódik a Cure diadalmenet, sőt a mai napig nem állt le a zenekar. A kísérletezést azonban sosem hagyták abba, így két hasonló hangzású Cure anyag továbbra nincs, ezek után sem…Robert mindig egy kicsit más arcát mutatja minden lemezen, és a zenésztársai nagy része pedig vagy tartja vele a lépést, vagy ki be szállogat a csapatból….

 

The Cure Weekend II. 1985

A The Top turné sem a balhémentes fellépések sorozatához tartozott a zenekar életében. Robert egyre nagyobb kimerültsége (ami a folyamatos ingázás miatt volt a Banshees és a Cure dolgai között) mellett a másik fő gondot a dobos Andy Anderson igen arrogáns viselkedése jelentette, aki az egyre nehezebben kezelhető dühkitörései és balhéi miatt került ki a csapatból. Ő volt az egyetlen személy a zenekar történetében, akit Robert személyesen rúgott ki, és nem magától ment el. Ami utolsó csepp volt a pohárban az egy tokiói bulin történt, amikor Andy -egy Robettel való vitája után- annyira megvadult (miután Rob egyszerűen otthagyta és elment aludni), hogy nekiment mindenkinek aki az útjába került, majd bezárkózott a szállodaszobájába, ahol egy rendőr őrizte, és tartotta távol tőle az embereket azzal a felszólítással, hogy „vigyázat, vad ember van bent”. Másnap egyedül Robert vette a bátorságot, hogy bemenjen hozzá és megmondja neki, hogy egyenesen repül haza. Sajnos nem csak ez volt az egyetlen megoldásra váró probléma a tagfelállást illetően, ugyanis a basszuson játszó Phil Thornalley is (bár ő udvarias keretek között önként) búcsút mondott a zenekarnak, mert -elmondása szerint -meg akarta őrizni az alkotói szabadságát. Az időzítés viszont talán sorsszerűen, de mégis remek volt, mert ezáltal két olyan tagnak sikerült a Cure -ba bekerülni akiknek a munkája évekre egy profi felállást, és csúcsteljesítményeket eredményezett. A távozó Phil remek ajánlására Boris Williams lett Andy örököse a bőrök mögött, akit (bár már jó ideje Jason Cooper ül a helyén) talán mindmáig a zenekar legjobb dobosaként emlegetnek Feszes, precíz, de erőteljes játékával kiváló ritmusalapokat teremtett a következő zseniális lemezekhez. – „ Éppen akkor fejeztem be egy turnét a Thompson Twins-szel, és L.A.-ben voltam szabadságon a barátnőmmel Cindy-vel, mikor Phil – akit akkor ismertem meg, amikor hangmérnökként dolgozott a Twins-szel – megkért, hogy doboljak a Cure-nak pár hétig. Amilyen gyorsan csak lehetett meg kellett tanulnom a dalaikat, úgyhogy körbejártam egész L.A.-t, hogy megszerezzem a lemezeiket és onnan már a mély vízben voltunk. Egészen rövid műsorokkal kezdtünk, és naponta egy-két dallal bővítettünk, egészen addig, amíg a New York-i Beacon Theatre-ben egy óra ötven percet játszottunk. „ -nyilatkozta Boris akkoriban. A bőgős posztra pedig nem lehetett más esélyes, mint az egykori barát és zenésztárs, az 1982-ben hallgatólagosan kirúgott Simon Gallup.. Akkori zenekara a Fools Dance énekese Gary Biddles (akinek már hallottunk a nevéről a Pornography turné kapcsán ) többször felvetette Simonnak, hogy nem e rendezhetné végre a viszonyát újra Smith-el. Ez odáig ment el, hogy egy találkozót is összehozott, ami (nagy bánatára) túl jól sikerült .Simon és Robert végre kibékültek, aminek egyenes következménye lett, hogy Rob elhívta őt egy Cure dalba basszusozni.(ez a dal később Exploding Boy-ként került felvételre b-oldalként). Mivel az együtt zenélés újra ugyanolyan örömöt jelentett nekik, mint a veszekedés előtti időszakban, Simon újra csatlakozott a Cure-hoz és mindmáig ő Robert leghűségesebb zenésztársa. A lemezfelvételek lassan elkezdődtek, amit a zenekar örömittas ünneplésként ír le..Meg is volt erre az okuk, mert megszületett egy újabb mestermű. A dalok ezúttal már teljesen Smith szerzeményei, aki bevallottan sokszor használta az álmait inspirációként a dalszövegeiben..Zenei szempontból azonban most ért be az a tökéletes arány a Cure vidám és komolyabb stíluselemei között, ami a Top-on elindult. Sőt Rob kreatív szabadsága teret adott újabb zenei stílusoknak is, amiket remekül ötvözött a Cure világába …Ennek eredménye lett a japános hangulatú Kyoto Song, a flamenco inspirált The Blood, a hard rockos energiájú Push, a bluesos Srew, és a nagyon régi darkos érát időző, ám gyönyörű éteri billentyűszólamokkal feldíszített Sinking. Robert azonban megmutatta azt is, hogy slágerek írásában sem utolsó, sőt képes igenis hallhatatlant és tartósat alkotni ebben is..Ezt bizonyítja a lendületes In Between Days, a klausztrofóbikus, de mégis örök sláger a Close to Me és egy régi időkből visszamaradt szerzemény, a kissé rockos feelinget hordozó A Night Like This. Egy minden ízében tökéletes lemezt sikerült készíteni a zenekarnak, és igazán itt vált a Cure minden stílushatárok felett álló fogalommá a 80-as évek zenetörténelmében..Az elismerés nem is marad el sem szakmailag, sem a közönség köreiben. Megkezdődik a stadionfellépések korszaka, amit a remek felállás 100%-os profizmussal produkál. Ennek remek lenyomata az 1986-ban megjelent Live in Orange koncertfilm, amely a kiadott Cure live-ok közül alapműnek számít, mert minden szépet és jót felvonultat, amit a zenekar a 7 év alatt összehozott..Sokan azt hitték volna, hogy ezt már nem lehet megfejelniük, ám hamarosan kiderült, hogy ez még csak a diadalmenet kezdete.

 

 

The Cure Weekend II. 1987.

A Head on The Door turnéja nagyon sikeres és Robert már egyre biztosabb abban, hogy a következő albumot is ezzel az ötössel szeretné felvenni..Azonban itt már más munkamódszert alkalmaz a dalok írásánál. Míg az előző lemezt kizárólag ő írta, a következő anyagnál már szeretné bevonni a zenésztársait is a szerzői munkába is, mivel állítása szerint úgy érzi, hogy a Cure végre megint egy rendes zenekarként funkciónál..Demofelvételeket kért a tagoktól, akik hála az égnek eléggé lelkesek és kreatívak is voltak.. Ennek a remek összmunkának az eredménye lett egy még összeszedettebb, ám ugyanekkor még színesebb zenei arzenált felvonultató dupla album hosszúságú alapmű. Simon úgy írja le ezt az albumot mintha a Pornography és a Head on the Door keveréke lenne..Annyiból igaz ez a megfogalmazás, hogy valóban ez a két hangulatvilág a két érzelmi végpont, ám ezen belül a legváltozatosabb és legszélesebb hangulathullámzás tapasztalgató ezen az albumon, amelyben a rockos Cure (Torture, All I Want,) energiája, a wave-es Cure lendülete (How Beautiful You Are, Just Like Heaven, Perfect Girl) a lirai Cure gyönyörűsége,(Catch, One More Time, Thousand Hours, If Only Tonight We Could a Sleep) a szemtelenül merész popos Cure bolondozós fricskái,( Why Vant I Be You, Hot Hot Hot, Hey You) és a sötét vészjósló Cure szetcsúszott hangulata (The Kiss, Snakepit, Like a Coccatos, Shiver and Shake) ötvöződik a legtökéletesebben a zenekar pályafutása alatt…Ha Smith-ék munkáit szemügyre vesszük láthatjuk, hogy vannak homogénebb, valamint színesebb zenei hangulatvilágú albumaik.. A Kiss Me, Kiss Me, Kiss Me-t én mindenképp a színes hangulatkavalkádos lemezeik legeslegjobbjának tartok..Úgy érzem, a zenekar itt ért ennek a kifejezési formának a csúcsára, egy olyan magas szintre, amit sajnos később már képtelen volt megfejelni. Itt teljesedett be tökéletesen a zenekari egység a bandán belül nemcsak játékban, de dalszerzésben is. A Cure történetét később már végig ez a munkamódszer jellemezte. A csapaton belül is nagy volt az elégedettség, mert ezt a lemezt mindenki kicsit magáénak érezhette…Ezután mi jöhetett más mint a Kissing tour, (ahová egy kiváló új billentyűs kerül Roger O Donel személyében) és egy újabb felülmúlhatatlan csúcsugrás, ami viszont a homogén sötét oldalát domborította ki a csapatnak, méghozzá tökéletesen és maximálisan….

 

The Cure Weekend II 1989

A Kiss Me album többszólamú komplex billentyűtémáival Laurence egyre kevésbé látszott, hogy képes lesz élőben megbirkózni, ráadásul az egyre mértéktelenebbül folytatott alkoholizmusa, azaz állandó részegsége csak rontott a helyzeten…Így hát szükségessé vált a turnéra egy nagyobb tudással rendelkező billentyűs bevétele a zenekarba. A feladatra végül Boris Williams ajánlására a rendkívül tehetséges Roger O’ Donell vállalkozott, akinek akkor már Torontóban egy kisebb stúdiója volt, és épp készült otthagyni a Pyschedelic Furs-öt.. Elmondása szerint nem nagyon ismerte a zenekar munkásságát de a „Kiss Me Kiss Me…” lemezt rendkívül megszerette, ezért egyre nagyobb lelkesedéssel vetette magát a koncertezésbe, olyannyira hogy Robert megkérte a következő Cure lemezen szerzőtársként való közreműködésre is. Ezt a felkérést olyan nagy örömmel és lelkesedéssel fogadta el, hogy nemrégiben ( az album remasterizált újra kiadása környékén) közzétette az interneten azt a naplóját, amelyben az album stúdiómunkálatainak, születésének szinte minden részlete olvasható..Ebben fény derül némely dal eredetére, zenei ötletének szerzőére ( pl. kiderült, hogy a Lovesong zenei alapját Simon, a B oldalas Fear of Ghost-ét pedig Roger írta) és egyéb munkafolyamatokra is, amit nagyon izgalmas egy rajongónak újraolvasni. 1988-tól (Robert Smith Mary Pool-lal kötött házasságától), egészen 1990-ig az első kiszállásáig (mivel utána többször lépett ki majd tért vissza, ám jelenleg is a zenekar billentyűse) írta meg remek részletességgel a történteket. A lemez alapkoncepciója szerint Robert vissza akart venni az kaotikus stílusdömpingből, valamint a popularitásból, és a 7 évvel azelőtti Pornography féle darkos hideg Cure-hoz szeretett volna visszatérni. Viszont a Kiss Me-hez hasonló munkamódszerhez most is ragaszkodott, tehát ismét azt akarta, hogy tagok egyes demoiból állítják össze az új anyag zenei részét. Mindössze a zenei hangulat irányvonalát határozta meg. „Ha a zenekar nem fogadta volna el az ötleteimet, akkor valószínűleg saját agyagként szólóban használtam volna fel ezeket ”-nyilatkozta Rob egy interjúban. Ám a banda meglepően lelkes volt, Lol-t kivéve. “ Ami egy olyan zenekarként indult, ahol mindenkinek a hatása érvényesült, az alá lett ásva, amíg semmi sem maradt amiben közre lehetett volna működni, még akkor sem ha akart volna az ember…” -nyilatkozta csalódottan erről az időszakról. Amit mondott viszont csak részben volt igaz, mert a tagok szorgalmasan írogatták a dalokat, sőt nem egy került közülük a lemezre is. Azonban úgy tűnik Lol problémájának a gyökere egyrészt a Robert által kijelölt homogenitás, ezenkívül pedig az alkoholizmusa keltette passzivitása, valamint a Roger melletti képzetlenségének tudata lehetett. A Cure ból való (nem túl baráti) kiválása után a Presence nevű zenekara is erről árulkodik, amelyben egyrészt ugyanaz a Gary Biddles énekel aki anno Simon köztes zenekarában, másrészt a zenei világa eléggé a Cure poposabb momentumaira emlékeztet. Roger elárulja, hogy a zenekar sem volt Lol-hoz valami kedves, úgyhogy szegény eléggé kikerült abból a belső egységből, ami a banda többi tagja között viszont nagyon jól működött…Születtek a zenei alapok sorban és miután felvételre kerültek, Robert éneke és szövegvilága tette fel rájuk a koronát, amely gyönyörűen írja le a szerelmi bánat és az öregedés félelmeit,(Pictures of You) az elmulasztott ki nem élt szerelmet, amely ha még visszatér sem olyan már mint volt (The Last Dance), a kétségbeesett keresést honvágyat, (Homesick, Untlited), egy csalódott széteső kapcsolat utolsó jajkiáltását (Disintegration) valamint az őszinte szerelem vágyait (Lovesong), nem beszélve Robert fóbiáiról (Lullaby). A zenei világ borús hangulatában valóban visszatér a Faith és a Pornography fájdalmas kesergéséhez, ám a hangszerelés jóval teltebb, minden addiginál profibb és monumentálisabb, amelyben a síró és szomorú gitárdallamok mellett Roger éteri szinti vonóshangszínei, valamint borongós zongoratémái mélyítik el még jobban a néhol télies kopár túlvilági hangulatot..Robert egy minden eddiginél súlyosabb romantikus, de sötét és kiábrándulással teli elfojtott szomorúságot fogalmaz meg az egész lemezen át. Sokan a Disintegration-t tartják a Cure legjobb lemezének, aminek olyan szempontból van valóságalapja, hogy a zenekar a színes oldal után most a homogén szomorú területen is felülmúlhatatlant alkotott. Különös és kockázatos volt a remekül működő a Kiss Me néhol könnyed popularitása után egy ilyen, nem igazán rádióbarát anyaggal kiállni, de mégis bejött… A zenekar népszerűsége nemhogy csökkent volna, hanem egyre nőtt, és rajongók egyre hisztérikusabban kezdték őket szeretni, sőt már küllemben is utánozni. A nem éppen popos dalok kitűnően eltalált videói pedig még jobban és még kifejezőbben tették hallhatatlanná ezt a korszakukat.. A Cure a váltás és vissza kanyar ellenére is nemhogy a csúcson maradt, hanem egy fokkal még magasabbra került. Aggodalomra adott viszont okot Robert feloszlásról való ijesztgetése; „Meggyőződésem, hogy a Disintegration a Cure utolsó lemeze. Magam is meglepődnék ha még egy anyagot össze tudnánk hozni”- mondta kiábrándultan 1989-végén..A folytatást nem lehetett tudni mi lesz, vagy lesz e. Valóban lezáródik a Cure story?..Valóban ez volt a csúcs, és vége….Na de erről majd a következő fejezetben

 

The Cure Weekend II 1990-1991

Amikor a beszámolómat kezdtem úgy gondoltam, hogy csak a soralbumokra hagyatkozom, a válogatásokat és ilyen olyan mix/live anyagokat az idő rövidsége miatt kihagyom. Ám ez az időszak annyira fontos a zenekar történetében, hogy még ha röviden is, de említést kell tegyek róla.. A Prayer tour sikere után, a zenekarnak sorra jöttek ki a Disintgration-os videói (Pictures of you, Fascination Street), de a jövőt még senki sem tudhatta mit tartogat és, hogy mennyire igazak Robertnek a nyilatkozatai a feloszlásról. Aztán 1990 őszén egyszer csak megjelent a Hendrix-esen gitárcentrikus, Never Enough kislemez, egy szokásosan „őrült „ Tom Pope videóval.. Itt már észre lehet venni, hogy ismét egy tagcsere történt a csapat háza táján. A billentyűs Roger O Donell mondott (egy ideig,) búcsút a zenekarnak, helyét Perry Bamonte (Teddy) vette át. Ő ugyan kevésbé volt olyan karakteres szintis, mint elődje, ám annyi előnye volt, hogy gitáron is tudott játszani. A Never Enough-ban inkább ezt az oldalát domborította ki. Új lemezt nem termelt ki az év, ám egy remix album megjelenik Mixed Up címmel, amelyen átdolgozott és újramixelt kislemezdalok (melyek közül a Close To Me-t egy új videóval is látták el) valamint korai extended verziók találgatóak.(Lovesong, Why Cant I Be You, Hot Hot Hot) Robert a „részeg Cure rajongóknak ajánlja ezt az anyagot bulizásra..Az újrakeverések egy két dal kivételével ( The Walk, Fascination Street) inkább ártanak, mintsem használnak a daloknak. A Never Enough természetesen felkerül az albumra, viszont a single B oldala a Harold and Joe sajnos nem, pedig talán a legjobb dal ebből az időből. Olyan invenciózus szintipop szerzemény, ami talán még a Depeche Mode házatáján is elismerést aratna..Ráadásul Robert a Homesick-hez hasonlóan előveszi hangjának bariton tartományát, ami egy enyhe darkos ízt is ad a dalnak. Kár, hogy nem énekel így gyakrabban, mert ez a hangfekvés is jól áll neki. 1991 elején a zenekar besöpör pár díjat a tavalyi évből (A Sounds olvasói a Never Enough-ot választották az év videójának, valamint Robert Smith-t az év férfi énekesének, a Cure-t pedig a 4. legjobb zenekarnak.) Sőt ebben az évben megjelenik egy hosszú videó Playout címmel. Ez a zenekar 6 napját foglalja össze, amelyben egy klubkoncert, egy Wembley arénás fellépés, egy unplugged műsor, valamint a backstage-be is betekintést nyerő kulisszatitkok (interjúk, bolondozások, sminkelés, előkészületek , soundcheck-elés) kerülnek rögzítésre. Ezen kívül készül egy unplugged koncertvideó is. Ezeken a felvételeken már hallhatóak új dalok, (a Disintegrationos hangulatra visszaütő A Big Hand és Letter to Elise, valamint a Wendy Time, és a később Cut néven kiadott Away) amelyek bizakodó jeleket adnak arra, hogy a Cure talán készül egy új lemezre..Azonban a folytatás még igen ködös és a dalok elég vegyes képet adnak. Úgyhogy ekkor még nem tudni, mire számíthatunk…

 

The Cure Weekend II 1992

Az elsőként megjelenő videó a High két dolgot is jelzett a zenekar rajongóinak. Egyrészt, hogy kétséget kizáróan új Cure album készül az év folyamán, másrészt pedig azt, hogy a zenekar egy jóval gitár centrikusabb irány felé indul el. A klipben az egyébként billentyűs Perry is pengeti a húrost. Ezután már nem kellett sokat várni az albumra mert 92-tavaszára meg is jelent Wish címmel. A nyitó Open a már említett gitárdominancia tényét tovább erősíti és ahogy a lemez dalai hömpölyögnek, egyre inkább világossá válik a hallgató előtt, hogy itt bizony szó sincs a Disintegration folytatásáról. Ez ismét egy megújult Cure. A gitártémákban egyre nagyobb szerepet kapnak a zajos gerjesztések, valamit a 70-es éveket idéző Wah pedálos témák. (From The Edge Of The Deep Green Sea, Cut, Wendy Time) A dobtémák is egyre sűrűbbek, intenzívebbek lettek és a lemez alaphangulata is túlnyomórészt jóval karcosabb, mint elődjének. Ám akik a Disintegrationt világát szerették, azok sem maradtak teljesen kielégítetlenek zeneileg, mert azért kapnak némi visszautalást az albumon, pár dark romantikus hangulatú dal formájában,( Apart, Trust, Letter to Elise, To Wish Impossilble Things valamint a B side-os Twilight Garden, Play és A Big Hand). Ezenkívül a wave-esség (Doing in Unstuck, High,) sőt a Pornography féle baljós sötétség is felüti a fejét a néhol a lemezen. (End) Alapvetően súlyos anyag a Wish, még ha nem is a Disintegration mércéjével mérve. A lemez összetétele azonban számomra kevésbé egységes a két elődjéhez képest. Kicsit ez az útkereső zavarossága a The Top-időszakra emlékeztet. Az egészen borult tételek mellett viszont ezen a lemezen írta meg a Cure talán élete legsziruposabb, dalát a Friday I’m in Love ot, amely a Bilboard listán elég előkelő helyig jut el..A kissé tingli-tangli szövegvilágú, de hiperdallamos szerzemény ugyan semmi újat nem mutat fel zeneileg, amit Roberték korábban már meg ne csináltak volna, ám mégis szerethető. Elérték vele azt, hogyha a Cure (mint zenekar) a köznyelvben szóba kerül, ez a dal szinte elsőként ugrik be az embereknek. (A Boys Don,t Cry és a Lullaby mellett). Az album (bár sztem a Kiss Me…és a Disintegration színvonalát és összeszedettségét nem éri el) még mindig erős anyag, és egy magabiztos és stabil zenekart mutat. Mi jöhetett ezek után ha nem egy turné, és egy jó live videó, amit stílusosan Show névre kereszteltek el. Az Orange mellett ez is egy nagyon összeszedett koncertanyag ami evidensen jó százalékban épül a Whis dalaira, de azért a régi kedvencek is erőteljes pompájukban díszelegnek rajta…Vajon mi lesz a folytatás? Ezek után ismét kérdéses volt

 

 

 

The Cure Weekend II 1994

Ismét feltűnik az együttes neve. Új lemezről ugyan még nincsenek hírek, de egy dal helyet kap Brandon Lee utolsó filmjének (aminek a forgatásán elhunyt) a kultikus Holló-nak a Soundtrack-CD-jén mégpedig nem is akárhol, hanem mindjárt a nyitó track-ként. Gondolom nem volt véletlen a választás, ugyanis egyrészt hangulatilag telitalálat a filmhez, másrészt az együtes 90-es évekbeli munkáinak legjobbjáról van szó. A dal címe Burn,és hangulatában a Faith és a Pornography valamint a Wish világa közé tehető dark goth mestermű, amit az esős hangulatú gyászos gitárjai, kisérteties morajai, intenzív üteme, valamint Robert remegő hangú éneke tesz még hátborzongatóbbá …A hozzá készitett video pedig (amely a film legjobb részleteit ollózza össze ) szintén tökéletes munka. Asszem ennek a dalnak is ott a helye a hallhatatlan Cure slágerek panoptikumában.

 

 

 

The Cure Weekend II 1996.

1995-ben ismét tagcserékről és visszatérésekről érkeztek hírek. Boris Wiliams dobos és Porl Thopson gitáros elhagyták a zenekart, helyükre a bőrök mögé egy fiatal új fiú Jason Cooper ült, a gitáros posztot Porl helyén pedig a már tag Perry Bamonte vette át a szintizés helyett..Biztató hír volt azonban, hogy a billentyűk mögé visszatért a 90-ben kivált Roger O Donell. Kíváncsian vártuk mit szülhet ez a fúzió, mivel a legutóbbi Burn kislemez fajsúlyosabb vonala ígéretesnek tűnt. Sajnos az 1996-ban kijött produktum kissé alulmúlta sokak várakozását, bár ez újra egy érdekes vonalát mutatta be a zenekarnak. Az anyag a Wild Mood Swing-s címet kapta és valami gusztustalanul rossz kislemezes és videoválasztással, a 13th-el indult. A latinoskodó, de igazából semmilyen és lagymatag dal után nem tudtuk, mint várhatunk. Szerencsére nem sokat kellett töprengnünk ezen, mert az album hamar megjelent a szintén nem túl bizalomgerjesztő sárga alapon játékbohócos borítójával.
A lemezt nyitó Want hallatán még ott a libabőr..A vastag sejtelmes és monoton gitárokra monumentálisan és gyönyörűen épülő fogós szintidallamok pont olyanok, mint amilyeneket egy Roger O Donell visszatérésétől várhattunk. A második tétel a Club America még mindig O.K. A Wish lemezt idéző karcos erő még mindig ott van, sőt Robert végre újra előveszi a bariton hangszinét is. A This is a Lie bár akusztikus és lassú tétel, de dramaturgiailag még mindig tökéletes. Ami viszont ezek után jön a korongon, az még a néhány remek dal és a kitűnő zeneszerzői képesség ellenére is bizony elég súlytalan és lapos. Egy Cure-hoz képest legalábbis mindenképp..A lemez koncepciója a Kiss Me-ét idézi abból a szempontból, hogy itt is a stíluskavalkád és a kísérletezés a fő cél, azonban ez az anyag ennek ellenére sem lett igazán változatos. Az akusztikus gitárok annyira előtérbe kerültek, hogy némely dalt szinte Cure unplugged-nak hangzik.. Súlyosabb sejtelmesebb gitársoundok csak elenyészően bukkannak csak fel a dalokban, és hiába a gazdag és dús billentyűs hangszerelés, a dalok Cure-os drámaisága most valahogy elvész. Itt is van ugyan szomorúság (Bare, Numb Treasure és a B oldalas Ocean), sőt néhol szövegek is rendben vannak, de a steril hangzás miatt ez inkább amolyan melankolikus naplementés búslakodás, minthogy Cure feneketlen mélysége lenne. A billentyűsök mellett vonósok sőt fúvósszekció is közreműködik a dalok felvételeiben, emiatt profinak hat az egész munka, sőt a maga nemében az is. Csakhogy sajnos a Cure zenéjének a fő hangulati erényeiből vajmi kevés jön át ezen az anyagon..Gondolom nem véletlen, hogy nem aratott akkora sikert ez a lemez, sőt az sem, hogy a dalok többsége igazából még a turnén sem működött, sőt a mai napig sem működik. Jó dolgok azért mindenesetre akadnak tőlük (Strange Attraction, Return, Want, Numb, Ocean) ebből az időszakból is, de már kétségtelenül mutatkoznak a megfáradás jelei a bandán.

The Cure Weekend II 2000.

A Wild Mood turnéja egyre inkább bebizonyította, hogy a közönség nem az új dalokra, hanem a klasszikus Cure darabokra vevő. A zenekar kiad Galore néven egy újabb válogatást, (1986-ban már kijött egy Standing on The Beach címmel) sőt később egyre több olyan koncertet adnak, ahol a Disintegration dalaiból feltűnően sokat játszanak. Ezek dolgok sejtetik, hogy zenekar sem volt túl elégedett a legutóbbi anyagukkal. Nyilatkozataikból is kiderült, hogy úgy érzik túl polírozták meg hogy túl nagy demokrácia akart lenni a zenekaron belül, de az eredmény mégsem lett az igazi. Robert ismét visszatérést tervezett a borongósabb Cure világához..Átvette a vezetést és ezúttal úgy írt, hogy nem kérte túlzottan ki a többiek véleményét. Ennek eredményeképpen megszületett a Bloodflovers azaz „vérvirágok”. című lemez. A ború és a lehangoltság valóban visszatérni látszott, ám a lemez hangzása megint „érdekes” lett. A korai sejtelmes gitárhangzás egyre túlvezéreltebbé, torzabbá vált és Roger billentyűi sem jöttek ki olyan karakteres erővel, mint a Disintegration idején. Született hosszú monumentális tétel 12 percben, (Wartching me Fall) Cure romantikus borongósok,(Where Birds Always Sing, Last Day of Summer, Loudest Sound, There is no If …) slágergyanús dal (Maybe Someday) de az egész lemezből valahol hiányzik az átütő erő, és maximum egy szerethető kellemes hallgatni való. Robertet 40 éves kor felett az öregedés gondolata továbbra is foglalkoztatta (39). Lassan egy új generáció nőtt fel a Cure addig működő évei miatt és sokan vannak, akik ezzel az albummal ismerték meg őket. A lemez korekt-nek mondható, de már nem kimagasló sajnos. „Hát, a tűz mindjárt kialszik, és nincs mit elégetni,
Elég szépen kifogytam a gondolatokból és a szavakból,”-A 39. szövege félő, hogy sajnos már némi realitást is hordoz. Gondolom az sem véletlen, hogy erről az albumról nem készült egyetlen videó sem, mivel nehéz lenne egy klip-dalt kiollózni róla. Viszont jót tett az anyagnak hogy 2 év múlva a borongós Trilógia koncert harmadik darabja lett, mivel az élő előadásmód valamennyire emel a dalok súlyán..Ám igencsak bronzérmesként kullog még így is a Pornography meg a Disintegration elementáris ereje mellett.

 

 

The Cure Weekend 2002.

Röviden ugyan, de említést kell tennem erről a remekműről, amely a zenekar három borongós alapművének az élő előadásba való ágyazása. A Trilogy felvétele Berlinben készült. A zenekar remek formában van, a hangulat elsőosztályú és az 5.1-es hangzás pedig még csodálatosabban visszaadja az est hangélményét.

 

 

The Cure Weekend Il. 2004

A Trilógia úgy tűnik lezárt egy korszakot a Cure történetében. Ami ezután jött az már jóval másabb
történet..A 2004-ben The Cure névre keresztelt album úgy próbál egyensúly teremteni slágeresség és elborulás között, hogy hangzásában egészen nyers alapokig megy vissza. A gitárok szárazon szólnak, Roger billentyűtémái csak jelzésértékűek és a drive-os torzítások dominanciája egyre inkább jellemzi a zenekart. Ez lényegesen más hangkép mint amit a Cure-tól eddig hallottunk, ha durvábban fogalmaznák, azt mondanám, amit szerettem bennük. Én személy szerint nagyon hiányolom a sejtelmességet a finomságot belőle, talán kicsit a darkot és a wave jelleget is. Ezek miatt kicsit üresnek érzem ezt az anyagot, bár lehet, hogy pont ez Roberték üzenete vele.. Én maradok a zenekar 2000-ig tartó hangképénél..

 

 

 

The Cure Weekend Il 2008

A zenekar immár harmadik alkalommal 2005-ben hazánkba látogat (először az 1989-es Prayer tour-al jártak nálunk a Kisstadionban, majd 2002 nyarán a Sziget fesztivál vendégei voltak) ám ezúttal nem Budapestre, hanem Szegedre a SZIN fesztiválra. A hírek arról szólnak hogy ismét egy régi tag jött vissza, viszont ketten mentek el. A két távozó Perry Bamonte, és újra Roger O Donell, a visszatérő viszont a gitáros zseni Porl Thompson. A koncertek programját úgy állították össze, hogy gyakorlatilag minden számból száműzték a billentyűket, és csak gitárokkal játszották el őket. A torzítás/drive-olás felső fokon ment, ami nagyjából előrevetítette a következő album irányvonalát is. A 2008-ban megjelent 4:13 Dream a csapat jelenlegi utolsó stúdióanyaga. A zenei világ nem sokban tér el a 2004-es műtől, hacsak nem annyiban, hogy kicsit még markánsabbak lettek a gitárok valamint a szintik teljesen eltűntek a Cure muzsikájából. A csapat úgy tűnik ezt a koncepciót követte tudatosan. A koncerteken is továbbra is billentyű nélkül nyomták a billentyűs dalokat is. A lemezt túlzottan nem tudom agyon jellemezni, mert semmi jelentőset nem mond, amit már ne hallottam volna tőlük, de a Cure-t már nyilvánvalóan nem kifejezetten az utóbbi anyagai miatt szeretjük. Az Underneath The Stars, a Hungry Ghost, valamint a Reasons Why egész jó darabok…

 

 

És elérkeztünk a 2 részesre nyúlt hétvégénk zárásához, a jelenhez! A Cure legénységének legutóbbi felállása Robert Smith mellett a kitartó barát Simon Gallup basszer, Jason Cooper dobos, az újra visszatért Roger O Donell billentyűs, és az ismét eltávozott Porl Thompson helyén pedig Gabriel Reeves gitáros. A zenekar él és virul, koncertezik sőt Robert erre az évre ígérte a 2008-ban már állítólag rögzített darkos album megjelentetését, valamint egy trilógia live-turnét a The Top, The Head on The Door, valamint a Kiss Me Kiss Me Kiss Me albumokból. Reméljük sikerül nekik mindent megvalósítaniuk, és még sokáig zenélnek aktívan és sikeresen. Ezzel a 2013-as koncerttel búcsúzom és köszönöm meg minden résztvevőnek a like-okat aki végigkísérte velem ezt a két hétvégét, vagy akár közben is bekapcsolódott!

 

 

 

 

 

 

 

Cure Weekend a Lilian Goth Dark Wave+ Pornography Facebook csoportban. 2014 . 07.18-19. 1. rész

Két éve egy kedves barátom Ignácz Krisztián fejéből kipattant egy ötlet, hogy miért ne lehetne egy olyan nagyszabású dark goth rendezvényt csinálni Magyarországon, ahol a DM klubok túltengése helyett, vagy mellett a The Cure és a vegytiszta dark gothic rock zene lenne a főszereplő. Tovább gondolva ezt az ötletet, felmerült benne az az lehetőség is, hogy a Cure tribute bandám a Pornography egy speciális és hosszabb koncerttel vehetne részt rajta, amiben sok eddig nem játszott érdekesség is felbukkan..Be is indult az esemény reklámozása, és az 2013 februárjában megtartott Lilian Goth Prod. egyesület által szerbezett bő 2 órás koncert és buli olyan jól sikerült és annyi embert vonzott, hogy egyrészt a sorozat és az állandó speciális vendégeskedésünk immár hagyománnyá vált, másrészt létrejött a facebook-on egy olyan csoport Lilian Goth Dark+Pornography, néven, amely nemcsak a Cure-t de a dark rock minden ágát ugyanígy széles körben propagálja immár másfél éve. Rengeteg old scool legenda (Sisters of Mercy, Clan of Xymox, The Mission, Fields Of The Nephilim, Joy Division...) és a gothic rock, valamint a coldwave zenék új hullámához tartozó (She Past Away, Avakening, Soror Dolorosa....) zenekar muzsikája videója kerül megosztásra nap mint nap...Nemrégiben merült fel az az ötletem, hogy speciális hétvégéket kéne csinálni, amiben egy bizonyos zenekarra terelődik a fókusz, hogy a felületes internetes világban is mélyebben el lehessen merülni a munkásságában. Hála az égnek sok kreatív segítőtársra bukkantam, aki ezeket a hétvégéket levezette és nagyon értékes bandákat mutatott be. Mivel most rajtam volt a sor úgy döntöttem, hogy ennek a hétvégének a kiemelt bandája az a csapat lesz, aminek jelenléte az egész zenei identitásomat jelentősen meghatározta...Igen.. a The Cure-ról van szó. A kétrészes, kronológiai sorrendben haladó Weekend első epizódját láthatjátok itt összeszedve.. Jó szórakozást a, boglyafejűeknek és szimpatizánsok

The Cure Weekend 1.

 

1979.

A Crawley-i különc fiúk és jó barátok, Laurence Tolhurst és Robert Smith már iskolaéveik alatt elhatározták, hogy zenélni szeretnének, ám csak jó pár sikertelen névválasztás és felállás után jutottak el ahhoz a stabil hármashoz (Michael Dempsey basszusgitárossal) amivel Easy Cure név alatt demókazettákkal bombázhatták a klubokat-kiadókat…Robert (a kezdetben csak gitáros-i posztjából) négy használhatatlan frontember után gitáros énekessé avanzsált, és ambiciózus gondolkodása már kezdetben is a zenekarvezetői és frontemberi poszt felé terelte, ami rá is ruházódott a mai napig. A nevüket nem sokkal később a mindmáig ismert The Cure-ra változtatták egyrészt azért, mert akkoriban minden kedvenc bandájuk neve előtt ott volt a „The” névelő, másrészt pedig Robert szerint is az „Easy Cure-olyan hippisen hangzott”. Komolyabb szándékaik ellenére sok komolytalan ajánlatot kaptak. Volt akiket nem is a zenéjük érdekelt, hanem fiatalos külsejük és emiatt egyfajta tinizenekart szerettek volna csinálni belőlük, mások meg banális rock and roll számokat ajánlottak nekik átdolgozásokra.. Egyedül Chris Parry volt az aki komolyabb figyelmet szentelt a bandára, azonban ez a debütáló anyaguk mégis nagy-nagy kompromisszumokkal készült el.. Robert nem is tartja emiatt az „igazi” első lemezüknek mondván, hogy Chris túlságosan is beleszólt a dalok hangzásába, az album borítótervébe, sőt szertetett volna a banda imidzs-ébe is viszont ez nem sikerült neki.. Arra mindenképp jó volt ez a lemez, hogy fiatalos punkos energiájával és nem kevésbé remek fülbemászó dalaival felhívja a figyelmet erre az ígéretes zenekarra….A Boys Don’t Cry mind a mai napig a legnagyobb Cure slágerként van számon tartva, valamint sikerült a bandának a „Nemzeti Front” figyelmét is magára vonni az Albert Camus közöny c. regénye ihlette Kiling In An Arab-al. A lemez lendületes, dallamos, néhol kifejezetten- díszes basszusfutamokkal, (Jumping Someone Else’s Train) ellátott kellemes, bár hozzájuk képest ugyan még elég kiforratlan, de mégis szerethető produktum. A szövegvilág itt még kevéssé befelé forduló, bár személyes de amolyan punkosan figyelemfelkeltő ( Fire in Cairo, World War, Object) és direktebb érzelemvilágú…Kezdésnek remek munka, de a banda későbbi vonala azért ettől jóval másabb lett…..

 

 

 

 

The Cure Weekend 1980.

Michael Dempsey basszusgitáros elégedetlensége, közönye és távozása sejtette, hogy valami más felé indul a zenekar, mint az első lemez vonala…Ám a bőgős poszton a helyét elfoglaló Simon Gallup már sokkal innovatívabb mozaikként került bele a Cure történetébe olyannyira, hogy meghatározó kreativitása mellett 2 év kihagyással (1983-1984) mindmáig a leghűségesebb zenésztársa maradt Robert-nek…A frontember a turné egyik (New Castle-i) állomása alatt ért nyomasztó élmény (egy csúnya verekedés egy liftben majd a hotelszoba előtt két üzletemberrel) és az ebből fakadó trauma hatása alatt a szállodaszobájába zárkózva, 7-8 órás ébrenlét alatt írta meg az album szövegeinek háromnegyed részét… A zenei világ már jóval borongósabb és egyszerűbb megfogalmazású lett, visszakacsintgatva ugyan még a populárisabb dalok felé,(Play For Today, Secrets, a B oldalas Another Journey by Train és talán picit a Forest) de lényegesebben szomorúbban, még inkább személyes bensőséges élményeket feldolgozó szövegvilággal..“Egy teljesen összesűrűsödött esemény volt, azoknak a bennem lakozó érzelmeknek a kitörése, amik el voltak fojtva többnyire azáltal, hogy egy zenekarban játszottam. Ez egy igazán különleges szituáció, de úgy veszem észre, hogy a turnézás és az ahhoz hasonló dolgok zárkózottá tesznek. Megkeményedek és magamba fordulok, kerülöm az embereket”- nyilatkozta Robert akkoriban az NME (New Musical Express)-nek az inspirációit. A lemez már bővelkedik olyan dark-és coldwave alapvetésekben, (At Night, In Your House, M, Seventeen Seconds) amelyek előrevetítik a következő évekre a Cure fekete romantikáját. Olyannyira sikerült elborulniuk, hogy a kritikusok és rajongók már a Joy Division-nel kezdtek zenei párhuzamot vonni velük kapcsolatban, aminek a billentyűs Mattieu Hartley nagyon nem örült..Ez az elégedetlenség vezetett a későbbi elidegenedése, majd a zenekarból való kilépése felé is. „Az együttes kezdett az öngyilkos komor zene felé haladni, ami már a legkevésbé sem érdekelt” nyilatkozta kiválása előtt nem sokkal, és ebben ugyan volt igaza, mert ami ezek után következett a Cure háza táján, az valóban még elborultabb komorabb és sötétebb lett.. Robert mindmáig úgy nyilatkozik erről a lemezről, mint egy nagyon fontos, vízválasztó anyagról a banda történetében…És ez nagyon igaz, mert évekre meghatározta a zenekar irányát….

The Cure Weekend 1981.

Mattheu kiválása után a Laurence-Robert-Simon hármast Chris Parry (alias Bill) találóan egy olyan belső körnek írta le, ahová nem tudott bekerülni senki más…A zenei világ egyre komorodott, amire csak pluszban rátett, hogy Laurence édesanyja abban az évben hunyt el (a turnén közölték vele a hírt egy koncert közben). A dalok szövegeiben a kétségbeesés és a hitkeresés egyaránt felfedezhető szimbólumok. Robert sokat járt templomokba ez idő tájt tanulmányozni a hívők életét, és el is mélyült egy ideig ebben a témában…Egyre lassabb és sötétebb tételek hömpölyögnek a lemezen, fojtogató keserűséget és szürke melankóliát árasztva magukból (Holy Hour, Drowning Man, All Cats Are The Grey, Funeral Party, Faith). Az album gerincét ezek a gyászos-darkos hangulatú dalok adják, mindössze egy két nóta erejéig tér vissza némi punkos energia (Primary, Doubt)…A koncertek lassan zenei rituálékká váltak, amit a zenekar poposabb-punkosabb közege nem igazán fogadott jól. Gyakran tört ki verekedés a turnék egyes állomásain, sőt volt, hogy maguk a zenekartagok ugrottak a közönség közé „elrendezni a dolgokat”…Sokak nyögvenyelősnek tartják ezt a lemezt, én azonban inkább egy gyönyörű, borongós és lassú átmenetnek a Seventeen.. és a Pornography albumok között. A bolton apátság fotójáról készült borító pedig remekül visszaadja az album esős, ködös hangulatvilágát. Vészjósló előszobája ez az anyaguk annak a még sötétebb zenei utazásnak, ami majd ezután fog következni….

 

The Cure Weekend 1982

Az új lemez munkálatai először is azzal kezdődtek, hogy Robert elkezdett új dobritmusokkal kísérletezni…Ennek az eredménye egy minden addiginál erőteljesebb és teltebb dobhangzás lett, ami megkövetelt egy jóval markánsabb basszus soundot is Simon részéről. Smith annyira belevetette magát az album munkálataiba, hogy szinte megszállott maximalizmussal napokon és éjszakákon át kísérletezett a megfelelő hangzás és zenei hangulat megteremtésével, miközben a zenésztársak már egy idő után unalmukban nem is igazán tudtak mit kezdeni magukkal…Az eredmény viszont magáért beszél, mert egy zenetörténeti alapmű jött létre, amely minden addigi munkájukat erőteljességében és drámaiságában magasan múlta felül.. Robert azt nyilatkozta 1981 végén, hogyha a Faith a szakadék szélére vitte a hallgatót, a következő lemez bele is fogja taszítani…És igen!!! A előző album visszafogottabb kesergéséhez képest a Pornography egy drámai halálsikoly, amely a lélek legsötétebb bugyraiból tör elő arcba mászóan vészjósló ritmusaival, jóval fájdalmasabban síró gitársoundjával és énektémáival, valamint még elvontabb és keserűbb szövegvilágával. A One Hundred Years monoton sötét dübörgésével meginduló album, a Sorth Them Effect és a Hanging Garden egészséges (még zenei) kaotikáját és törzsi ritmusú intenzitását hozó dalokkal folytatódik, majd a Siamese Twins- Figurehead-Strange Day-Cold- Pornography ötös vészjóslóan lassú sötét és síron túli hangulatú tételeivel ér véget….Ez lemez minden ízében hibátlan és egységes anyag. Mester és alapmű. A Cure úgy ért a csúcsra, hogy mélyebbre ment, mint addig valaha. Sajnos ezt a zenekar mentálisan is megsínylette, ugyanis a halál hangulatával átitatott lemez minden idők legsötétebb turnéját is hozta el a banda történetében, ami egy olyan balhékkal és verekedésekkel tarkított szakadást okozott a csapat hármas egységén belül, ami kis híján a Cure történet végét jelentette….

 

The Cure Weekend 1983

Ahhoz hogy ezt a fejezetet el tudjuk kezdeni, a tisztánlátás miatt vissza kell kanyarodnunk a 1982-utsó szakaszára a Pornography turnéra, mert ami ezután történt, annak a mozgatórúgójában ez az időszak nagyon benne van. A depresszív album még depresszívebb koncertkörútjának strasbourgi állomásán olyannyira elszabadultak az indulatok, hogy a két jó barát Simon és Robert csúnyán összeverekedtek egy bárban..Az ellentétek pattanásig feszültek a hármason belül már egy ideje, de ez volt az utolsó csepp a pohárban…Robert hazautazott majd még egyetlen állomáson léptek fel, ahol ismét egy kellemetlen incidens történt..A Simon baráti körébe tartozó Gary Biddles (aki később Simon 1983-as 84-es Fools Dance nevű zenekarában énekelt) a turnézáró koncert végi jam-elés során, (amikor Robert már a doboknál ténykedett) felment a színpadra énekelni, aztán ezek a nem túl hízelgő sorok hagyták el a száját -”Smith faszfej,Tolhurst faszfej , egyedül Simon ér valamit ebben a faszfej bandában”….Robert hozzávágta a dobverőt majd elküldte melegebb éghajlatra..Így lett vége a turnénak…A hármas egység összeomlott, Robert úgy érezte, itt az eddigi Cure halála… Nem akart többé játszani ezzel a zenekarral-al, sőt a walesi nyaralásán volt, hogy csak egyedül ült a sátor előtt, és az eget bámulta..Csak amikor a Flexipop magazin mellékleteként megírta a Lament-et, akkor érezte, hogy újra örömmel ír dalt…Parry látva ezt a válságot felvetette Robertnek, hogy nincs e kedve valami játékos kislemezhez, ami megzavarná az embereket, és elpusztítaná az eddigi Cure mítoszt…Rob egyetértett a dolog második pontjával és bele is ment a játékba, de bizonytalan volt a végkifejletben . Mindenesetre megírta a Let’s Go To Bed et-egy olyan fülbemászó new wave/ szintipop orientált dalt, amelybe elmondása szerint „minden rosszat belerakott amit akkoriban popzenékben hallott, de még így sem lett elég szörnyű” A végeredmény hallatán azonban már megingott, hogy egyáltalán Cure néven adják e ki a dalt…. Chris Parry viszont ragaszkodott hozzá mondván „te csináltad te énekelted így hát Cure név alatt fog megjelenni!!”..A dal klippjének készítésénél lépett a Cure történetébe a nagy vizuál mágus Tim Pope, aki évekre meghatározta a zenekar videóinak figyelemfelkeltő ötletességét. A listákon nem jutott el a nagy slágerekig a Let’s Go to Bed sőt a banda korai rajongói szörnyülködve hallgatták, viszont a Top of The Pops-ba bekerültek ismét, valamint Robert először szembesülhetett azzal a ténnyel, hogy tinilányok dobálják be a bugyogóikat a fellépéseken..Tehát valamennyire mégis figyelem terelődött a Cure-ra, még ha ennek inkább afféle botrányszaga is volt. Smith igazából szórakozott, ugyanis a sajátosan működő „zenekara” mellett a Siouxie and the Banshees-el turnézott, mint állandó gitáros, valamint Severinnel (Banshees bőgős) és Jeanette Landray énekesnővel létrehozott egy Glove nevű projectet is, nehogy unatkozzon…A Cure-al pedig elindult az elektronikusabb-poposabb, new wave vonal felé, aminek eredménye lett a The Walk /Upstairs Room kislemez….Lol Tolhurst már korábban dobokról billentyűkre váltott, ami ehhez az elektronikus vonalhoz jól is jött…A Japanese Whispers nem is igazi album, inkább amolyan kislemez gyűjtemény, amely nagyon hektikusan akarta eltüntetni a Cure darkos múltját. Mivel Robert alapjában véve jó dalszerző, így még a populáris megközelítésből sem maradt ki a rá jellemző fogós dallamvilág, sőt még néhol egy csipetnyi komorság sem (Just One Kiss, Lament)…Sztem. jó anyag a Japanese, de semmiképpen nem dark lemez, inkább egy igen jó new wave single gyűjteménynek nevezném… Az együttes korábbi rajongói számára kemény falat lehetett a feldolgozása, de az a véleményem, ha ez az anyag nem jelenik meg, talán a Cure soha nem jött volna rá, milyen zseniálisan képes a sötétebb mélyebb régiókat a billentyűkben gazdag színes popularitással ötvözni, és talán meg sem születtek volna olyan egyedi és zenetörténeti alapművek, amelyek az ezt követő korszakukat jellemezték….

 

The Cure Weekend 1984

A popzenében és az elektronikus kalandozásban fellelkesült Robert Smith ismét késztetést érzett arra, hogy a The Cure-t rendes zenekarrá tegye egy stabil tagfelállással, majd újra egy új albumot készíthessen ezen név alatt….A Simon 1982-végi hallgatólagos kirúgása és Laurence billentyűsökre való átképzése szükségessé tette egy bőgős és egy dobos poszt betöltését ahhoz, hogy hagyományos értelemben vett zenekarként működhessenek ismét…Az előbbire a Pornography lemez kiváló producereként ismert Phil Thornally, az utóbbira, (a zenekar történetében először) egy fekete dobos Andy Anderson vállalkozott.. Ez a felállás már az utsó 1983-as Tom Pope videóban a The lovecats-ben is látható volt. Robert nehéz helyzetbe került….Egyre komolyabb erővel csinálta a Cure-t, viszont a Bhansees-ben is elég jelentős szerepe volt, mivel az egyik albumukon (Hyenna) szerzőtársként is játszott..Mindeközben párhuzamosan írogatta az új Cure lemez dalait amiből a The Top album jött létre nemsokára. A zenekari felálláshoz a kamaszkori barát, a kiváló gitárosként elismert Porl Thompson is csatlakozott (ő az első albumuk előtt is játszott a zenekarban egy ideig, sőt sok Cure lemez borító terve az ő munkája volt)…”“ Bejártam a stúdióba megmutatni nekik, hogy hogyan alakul a borító és egyik este Robert megkért, hogy szaxofonozzak a give me it-en. Aztán arra kért, hogy maradjak a turnéra. Soha senki nem mondta nekem, hogy: « Gyere vissza! » De lassanként a kapcsolatunk nyíltabbá vált és velük maradtam” -nyilatkozta egy interjúban. Olyannyira belefolyt a munkába, hogy a lemezen is játszott. Az új dalok zöme Robert Smith szerzeménye (kivéve a Birdmad Girl-t, amit Lol-al közösen írt) sőt a lemez felvételeinél is a legtöbb hangszeren ő is játszik…Az albumon elég zavarosan keverednek az elmúlt év könnyedebb popos zenei hatásai a régi Cure mélységével…Robert kissé szétesett állapota eléggé tükröződik a szerzeményekből..A lemezen (bár ő „A Csúcs” névre keresztelte) még nem igazán alakult ki az egészséges kiforrott arány a dalok és a zenei stílusok keveredése között…Elismerésre méltó a Cure főnök munkája, ahogy a zűrzavarból életre keltette újra a zenekart, de az összkép még mindig elég kaotikus…A súlytalanabb tételek (Birdmad Girl, Caterpillar) mellett már inkább igyekszik Robert sok helyütt visszatérni a régi Cure sötétebb- túlvilágibb hangulatához (Wailing Wall, Empty World, The Top) persze az utóbbi évek populárisabb zenei tapasztalatait is egybeszőve ezzel. Sőt még bluses-osabb elemek is bekerülnek az összképbe (Piggy in the Mirror, Bananafishbones, Shake Dog Shake) Nagyon hatásos dalok vannak ezen az anyagon, sőt érezhető, hogy egy megújult Cure világ van kialakulóban de szerintem ez még mindig inkább amolyan útkereső lemez, ami a következő évek munkájában teljesedik ki igazán. Robert-nek viszont most már döntenie kellett… A Siouxie and the Banshees és a Cure turné együtt mentálisan annyira kikészítette, hogy fizikai jelei is mutatkoztak nála a kimerültségnek…Végül sikerült elhatároznia magát..Otthagyta a Banshees-t, hogy minden erejével saját zenekarára koncentrálhasson…

 

Folytatása következik…..

Kortársak live 2009.11.06

Sajnálatos módon a mi 7.ei bulink előkészülete miatt sikerült erről a koncertről is lemaradnom, pedig nagyon szerettem volna megnézni eme csapat pesti buliját is, a sikeres Fekete Zaj-os nyári koncert után. Azonban van nekem egy igen jó beszámolóíró barátom Winterborn  személyeben (lentebb a Crüxshadows beszámoló is az ő műve), aki viszont örömmel osztotta meg velem eme esemény fontosabb élményeit.

.2009. november 7.

Budapest, Filter

Bár igazából sosem voltam nagy rajongója a kecskeméti illetőségű Kortársak zenekarnak, ugyanakkor már elsőre éreztem, hogy van ebben a bandában valami dark, valami wave. Amikor jó tíz évvel ezelőtt először hallottam a „Május gyermekei” c. albumot arra gondoltam, hogy azért jó lenne egyszer élőben is megnézni a produkciót. Erre ennyi év után végre alkalom nyílott: kifejezetten rajongói kezdeményezésre újra összeállt a csapat (ha nem is teljes létszámban). Az egész dolog egy rajongói honlap indulásával kezdődött, amiből aztán rajongói találkozó lett az egykori tagok részvételével, és ez végül videoklipp forgatásba és kis klubkoncertekbe torkollott.

Este tízre érkeztünk a klubba, ami akkor már tömve volt, tekintettel arra, hogy DM klub is megrendezésre került a koncert után. Ugyanakkor téved aki arra gondol, hogy a közönség csak a partyra érkezett és a koncertre nem volt kíváncsi. A buli kezdetén egy kis jóindulattal teltház hangulat uralkodott a Filter táncterén, ami a koncert végéig döntően nem változott. A felállás némileg csökkentett volt a régi bandához képest: Kormos Zsolt (ének, gitár), Háry Péter (basszusgitár), Farkas „Yba” Imre (dobok) erősítette a csapatot. A hangszerelésben erős elektronikus hatások is megjelentek, így Lepés Gábor helyét egy laptop vette át. Az ötödik tag Bíró Zoltán szintén nem áll már színpadra a csapattal, de mindenben segíti a bandát.

Maga a koncert kellemes meglepetés volt minden szempontból: A srácok hozták a kötelezőt, nagyobb tévesztés nélkül játszották a dalokat, csak a laptoppal akadt néha nehézség, de mindent sikerült áthidalni. A zenészek maximálisan urai voltak a hangszereknek, a frontember hangja nekem legalább annyira bejött, mint a 15 évvel ezelőtti albumokon, ha nem jobban. Még akkor sem vagyok hajlandó hibáztatni, mert egyszer-egyszer előfordult ugyan szövegtévesztés, de nem volt feltűnő a dolog. Szerencsére a „slágereket” mindet hallhattuk (már ha a Kortársak kapcsán beszélhetünk ilyenekről) és többségében a két hivatalos albumról ismert dalok kerültek terítékre:

Gyilkol a nyár

Az ölelés se véd

Hátsó ajtó

Tükör és maszk

Május gyermekei

Varázsoltam

Angyal

Éjféli macska

Vadszelíd

Játszma vége

Tűztánc

Elfelejtett katonák

Photographic (dm)

+ még egy dal amit sajnos nem ismertem.

Külön öröm, hogy a közönség sem hagyta cserben a zenekart, hiszen eleve azzal, hogy eljött, másrészt a dalok között felcsendülő markáns taps és egyfajta visszajelzést volt a banda felé.

Nagyon tetszett, hogy olyan arcokat láthattam, akik valószínűleg már tizenévvel ezelőtt csápolhattak a régi koncerteken, még egy eredeti kazettaborító is dedikálásra került. Szerintem senki nem volt csalódott, aki a koncert miatt jött, én legalábbis maximálisan meg voltam elégedve.

Beszámolók, interjúk a gyöngyösi Hangraforgó klub életéből.

A Black Celebration (DepecheMode tribute) és a Pornography(The Cure tribute) frontemberként funkcionáló Árpi-val Barok Eszter beszélgetett a két csapat dolgairól.

Az interjú első része katt a képre!

Az interjú második része szintén katt a képre!

 A beszámoló Eszter klaviatúrájából.

Az 5-éves jubileumi  megakoncert előtt, ahol az Erős Pista (a gyöngyösi Red HotChili Peppers tribute csapat) legénysége kétórás intenzív programmal örvendezteti meg a Hangraforgó közönségét, elcsevegtem a fiúkkal erről-arról:)))

 

 
interjú 1.rész

                             interjú 2.rész

Kedves

Fekete Zaj beszámoló a Hangraforgó lapon.

“Végre egy újabb undeground megmozdulás!!” sóhajthattak fel hazánk dark wave, stoner rock és neofolk rajongói, amikor megjelentek júniusban az első zöld plakátok, hirdetve a Justin Sullivan (New Model Army frontember) képével fémjelzett Fekete zaj fesztivált, amely a nevéből adódóan a sötétebb, komorabb árnyalatú muzsikákat mívelő fellépőknek, és közönségüknek adott otthont.

“Végre egy újabb undeground megmozdulás!!” sóhajthattak fel hazánk dark wave, stoner rock és neofolk rajongói, amikor megjelentek júniusban az első zöld plakátok, hirdetve a Justin Sullivan (New Model Army frontember) képével fémjelzett Fekete zaj fesztivált, amely a nevéből adódóan a sötétebb, komorabb árnyalatú muzsikákat mívelő fellépőknek, és közönségüknek adott otthont.

A beszámoló folytatásához katt a képre!

Sziget utáni Crüx-veszedelem

Sajnos ebben a nem túl jó gazdasági helyzetben eléggé kifutottam zseton szempontjából nyár végére. Ígyhát az Augusztus 23-ai Crüxshadows bulit kénytelen voltam kihagyni. Azonban szerencsére egy kedves barátom Winterborn klaviatúrát ragadott, hogy írjon egy beszámolót erről a nagyszerű eseményről.

CRÜXSHADOWS

2009. augusztus 23., Dürer kert

A nyári szabadság közepette szinte az utolsó pillanatban értesültem róla, hogy ismét kishazánkba látogat a Crüxshadows. Nem tudom, hogy hol meg milyen formában volt meghirdetve, de valahogy nem botlottam bele jó sokáig (na jó, az ld50-en nem is néztem), de végülis az a lényeg, hogy nem maradtam le a buliról. Kicsit aggódtam, hogy lesz-e látogatottsága koncertnek, de végül több mint száz fő gyűlt össze, szóval szégyenben már nem maradtunk azt hiszem.

Kicsit tanakodtunk, hogy mikorra kellene odaérni, mert az egyik forrás 19, a másik meg 19:30-as kezdést jelzett. Én úgy voltam vele, hogy inkább menjünk oda hamarabb, biztos, ami biztos. A helyszínen derült ki, hogy 20:45 körül indul a koncert, legalábbis a jegyvásárlásnál ezt mondták, ami aztán megint nem bizonyult valós információnak, mert eleve kb. ekkor engedtek be a terembe. (ezúton külön köszönet a szervezőknek, hogy nem szabadtéri volt a buli, mert eddig szinte minden koncerten esett az eső és ez most nagyon nem hiányzott volna. Így is kezdett felmenni bennem a pumpa, mert már fél tíz is elmúlt és még mindig sehol semmi (az elégedetlenkedés többekben is magasra csapott, kár, hogy már nem fog kiderülni mi volt az ok.) A koncertig megtekintettük a merchandise-t vagy hogy is írják külföldiül (magyarul a boltot), ahol a zenekarral kapcsolatos cuccokat (pulóver, póló, képeslap, sajnos cd-ből csak a két utolsó maxit lehetett kapni, aminek szintén nem örültem, mert egy régi album még hiányzik a gyűjteményből (maxiért meg nem adok pénzt, még úgyse hogy egyébként elég olcsó volt).

Tíz körül végre kialudtak a fények és a zenészek is megjelentek a színpadon és belekezdtek az első dalba. A frontember sehol sem mutatkozott, hiába nyújtogattam a nyakam, mire leesett, hogy a hátunk mögül közeledik és a közönségen át, lassan közelítette meg a színpadot. Legutóbbi budapesti fellépésük óta a teljesen megújult a csapat. Új lány került a zenekarba a gitáros, a hegedűs és az egyik táncoslány személyében is, nem beszélve arról, hogy még egy hegedűs srác is húzta, a korábban egy hegedűssel fellépő bandában. Tulajdonképpen csak Rogue és párja, Jessica maradt a 2006-os csapatból. Ekkor még nem gondoltam volna, hogy az egyik legmaradandóbb koncertélménnyel leszek gazdagabb. Hatalmas show vette kezdetét már az első daltól. Mivel voltam már CXS bulin, tudtam hogy egyes elemek állandó résztvevői a koncertnek: kirobbanóan energikus előadásmód, az énekes rendszeres jelenléte a tánctéren a rajongók között, a színpad szélére ülve előadott lassú dal, közös tánc az egyik kiválasztott nézővel, már-már színpadi előadása az egyik romantikus lassú dalnak az egyik táncoslánnyal és még ki tudja mennyi minden. Nem maradt el állandó záró elemként az sem, hogy a zenészek az utolsó dalnál egyenként rángatták fel a rajongókat a színpadra így végül vagy harmincan szorongtak a deszkákon mire újra kigyúltak a fények a koncert után.

Nem írtam fel a setlistet, de főleg az utóbbi 3 év dalait adták elő (Sophia, Birthday, Ariadne, Immortal, Quicksilver), de nem maradtak ki olyan régi kedvencek sem, mint a Tears, Winterborn, Deception, Marilyn my bitterness.

Nem mintha ez eddig mindennapos lett volna, de még ezután is tartogatott az este meglepetést: ahogy elnémultak az utolsó taktusok és világos lett, a zenekar tagjai hirtelen tollat ragadtak és nagy türelemmel írtak alá bármit, amit eléjük tettek és a fotózás is megvolt, akinek erre volt kedve. Úgy fél óra alatt végeztek a dologgal, ők se haltak bele és mindenki elégedetten nyugtázta a koncertet.

Én meg már azt hittem, hogy kezdek kiöregedni ebből a koncertre való járkálásból, mert az utóbbi időben igen kevés örömöm telt a stadionok, klubok látogatásában, de ez most mindenre rácáfolt. Úgy látszik, ha olyan a produkció, akkor lehet itt még lelkesedni, amit egyébként a teljes közönségen érzékelni lehetett: a dalokat hatalmas tapsvihar néhol hangos ováció fogadta.

Winterborn, darkie vagy Nagy Sándor Gábor, ahogy tetszik :DD

Köszönöm a beszámolót, legalább ha már nem is lehettem ott, így valamit mégis át tudtam venni a feelingjéből a bulinak.

Koncert, majd hosszú pihenő

2009. április 18.-án a Ráday klub ad helyet a Garden of Eden tízéves születésnapi koncertjének. Ezt az örömteli napot beárnyékolja az a zenekari bejelentés, miszerint a koncertet követően a csapat egy hosszú pihenőre készül. Természetesen kijelentették, hogy ez nem a feloszlást jelenti, csak egy pihenő időszak következik, mivel a két oszlopos tag István és Binci is más zenekarral illetve más zenével kísérletezget.

Binci így fejtette ki : gyönyörű tíz évet tudunk magunk mögött és úgy gondoljuk mindent meg is tettünk, amit egy csapat megtehet az általa képviselt műfajért. Rengetegen segítették a zenekart, – szervezők, zenészek stb- ez alatt a tíz év alatt, amit most meg is szeretnénk köszönni. A pihenő oka nagyon egyszerű: nem akarunk méltatlanul folytatni, amit tíz hosszú év alatt sikerült elérnünk, így inkább pihentetjük a dolgot. Amint újra úgy érezzük, hogy készen állunk a folytatásra, azonnal bele is vágunk gőzerővel, ahogy tettük azt eddig is! Azonban addig sem tétlenkedik senki, új projekt új arcokkal, de erről majd később!

A koncertet a NEGATIVE ART szervezi, illetve támogatja. Két vendég zenekar lesz látható ezen az estén, akik műfajilag nem igazán illenek bele a koncepcióba, de így lesz igazán színes és teljes ez az este. A bulit a Los Obudas nyitja, akik a kiváló feldolgozásaik révén váltak ismerté! (Ramones, Billy Idol, Depeche Mode, stb..)

Ezután az MZ/X lép szimpadra, akiket nem kell bemutatni senkinek. A srácok hosszú pihenő után térnek újra vissza, ráadásul a még meg nem jelent új nagylemezükről is játszanak majd egy pár dalt.

A Garden of Eden esetében tíz évet foglal össze a koncert, közel két óra játékidővel és számos vendéggel, akik valaha a zenekar sorait erősítették! A felsorolás nem pontos és még változhat is, de, az biztos, hogy színpadra lép Szalai Ildikó, aki hegedül, Tóth Mihály dobol, Bangha Tomi basszusgitározik, Kisduda Árpád szinti illetve programok és persze a zenekar mostani felállása. Közel húsz dal várható, a legjobbak közül!

A zenekar ezzel a koncerttel nemcsak emlékezni szeretne a gyönyörű tíz évre, hanem Nektek, rajongóknak is megköszöni a támogatást.

Long live Vampires of Eden!

Rajongó kontra zajongó

Előadó és rajongó.  Rajongó és zajongó. A viszony nem elhanyagolható, és a jelentősége sem lebecsülendő. Egy zenekart, előadót többnyire a rajongótábor juttathat a csúcsra, sőt tarthat ott, ám egy rajongónak sem elhanyagolandó, hogy mit ad neki az előadó. Vizsgáljuk meg a két szemszöget!

A zenekar, előadó:

Hát, nem könnyű a helyzete. Minél nagyobb a közönség , annál nagyobb a támadási felület, a megosztódások lehetősége. Az alkotás nagy könyve szerint akkor hiteles egy mű, ha az az adott előadó, banda teljes alkotói szabadságától függően, és csakis zenei és művészi szempontok alapján születik. (Kérdés mennyire tudja ezt megtenni olyan esetben, ha a zeneipar részévé válik). Ha szerencsés helyzet áll elő, akkor többnyire ez követőkre talál, ha még szerencsésebb, tehát jó helyen van, jó időben, akkor elég népes számban. Ez inspirálhat egy kiadót arra, hogy fantáziát lásson benne, esetleg belefektessen, vagy a vállalkozóbb kedvűek önmenedzselésbe kezdhessenek. (itthon ez is gyakori).  Aztán ha még a befektetett produkció be is üt, akkor beszélhetünk sikerről, kisebb-nagyobb mértékben.  Azonban néhány igen sikeres kiadvány után sem szabadult meg a zenekar a nehéz helyzetektől. Az elért pozíció megtartása, az esetleges feljebb törés lehetősége a népszerűségi listán újabb és újabb kihívásokkal állít szembe. Felmerül egy csomó új kérdés. Mi a tartós siker receptje? Mik a buktatói?

Van aki, miután megvetette a lábát a siker fürdőjében, inkább szeret a tutira játszani.  Ebből alakul ki az a hozzáállás , amit a rossz nyelvek sikerrecept szóval jellemeznek.  Amikor annyira a közönségigény,  esetleg kereskedelmi, vagy egyéb mutatók irányába csúszik a produkció, hogy mindig azt akarják leküldeni a hallgató torkán,  vagy olyasmit, ami a korábbi sikeres periódusukban volt rájuk jellemző. A tapasztalat azonban többnyire azt mutatja, hogy sem két ugyanolyan lemez, sem két ugyanolyan időszak nincs, bárhogyan szeretné is ezt néhány rajongó. Ezért elég ritka  az ilyen csapatok több efféle munkája közül olyan, ahol a színvonal huzamosabb ideig egyenletesen erős maradna. Talán a német  Scorpions együttes példáját hoznám fel, akik 91-ben hatalmasat taroltak a Wind of Change-című balladával.  A siker láttán vérszemet kapva, a későbbi anyagaik némelyikére szinte menetrendszerűen ráraktak ilyen jellegű balladákat. Mégsem közelítette meg  egyik sem a Wind of… sikerét. Miért nem? Mert az már nem azon a helyen, nem abban az időben volt, és már nem hatott zeneileg sem újdonsággal.

Másik véglet az, aki miután ráeszmél, hogy a siker tulajdonképpen termékké változtatta a munkáját,  mindenáron szabadulni akar attól a címkétől, amit a közönség, és a zenei iparág ráragasztott. Ezek többnyire beleszoktak kezdeni elég merész, néhol sztem önmagából is kifordult kísérletezésbe, amivel  sikerül sajnos néha azt is szétzúzni, amit addig felépítettek. Talán a Cure példáját tudnám említeni, aki a maga nemében egyáltalán nem rossz Wild Mood Swings albummal egy teljesen olyan zenei világgal állt elő, ami tőlük idegen volt. Vagy a Paradise Lost, aki mindössze sztem azért bukott a Host lemezzel, mert a Paradise Lost néven adtak ki, egy a korábbi  hangzásviláguktól merőben  eltérő  lemezt. Igen. Egy adott zenekar bizony nyomot hagy azzal a munkájával, amivel a közönség megszerette. Ez elől lehet menekülni, de nem biztos, hogy feltétlen szerencsés. Ilyenkor sajnos nem lehet zokon venni a rajongók negatív reakcióját, hiszen érthető okok miatt mondhatják, hogy nem ezt várták. A név bizonyos mértékig talán kötelez, de aki ezt figyelmen kívül hagyja, könnyen elveszítheti rajongói bázisa nagy részét.

Általános megfigyelés, hogy a hosszan tartó sikereket a folyamatos fejlődési menettel haladó bandák szokták elérni- fenntartani, amelyek munkáin mindig érezni a megújulást, de sohasem fordulnak igazán ki önmagukból.

A rajongó:

Ő áll a színpad másik oldalán. Ő nem foglalkozik a dolog üzleti részével,  sem a szakmai dolgokkal, legalábbis elsősorban. Ő szórakozni szeretne, ő feltöltődést akar, néha lelki adalékot keres a mindennapok problémái ellen kedvence muzsikáján, lemezén, koncertjén keresztül.

Létezik több motívum a rajongásban. Van aki érzelmi szálakkal kötődik az adott előadó személyiségéhez,  néha akár hisztérikus módon is. Isteni érintésnek, de legalábbis élete nagy adalékának érzi minden szavát, és nem áll távol az extatikus állapotok látványos megnyilvánulásától sem, ha mondjuk kedvenc zenekarának koncertjére eljut. Az ilyen típusok a legvédelmezőbbek, legfanatikusabbak általában. Ők a legdühösebbek a kritikusokra, ha kedvenc bandájukra bármi negatív vélemény is elhangzik, bárhol. Ez sajnos néhányuknál az ésszerű gondolkodás keretein is képes túlhaladni, bár nem mindegyikükre érvényes ez sem. Ugyanakkor létezik olyan is ebben a fanatikus típusban, aki nyílt támadásnak veszi ha kedvence letér az általa helyesnek vélt zenei útról. Sajnos a Pantera ex-gitárosa, Dimebag az életével fizetett ezért, egy fanatikus rajongó fegyverétől. Tehát ez még veszélyeket is rejthet a hőn imádott ikon számára.

Van az ettől  szemlélődőbb, távolságtartóbb  rajongótípus, aki ellenben, hogy sokat jelent neki a zenekar munkássága, józan ítélőképességének birtokában tud némi objektivitást mutatni, és a szemei nyitva vannak. Néhányukból alakul ki a kritikusabb réteg. Nem egyen közülük hangszert is ragadnak, mert többnyire a dolog szakmai része, az életforma-életmód követése a céljuk, mintsem az ikon bálványozás. Aki szerényebb muzikalitással rendelkezik, az előfordul, hogy klubot alapít, fórumozik, fesztivált szervez, cikket ír, de mindenképpen valami kreatív tevékenységben keresi a helyét a dolog üzenetének közvetítéseként. Néha a zenekara stílusához hasonló gyűjtőirányzat nem egy csapatát előszeretettel hallgatja kedvence mellett, sőt néha ahhoz képest állít mércét, hogy a kedvenc mennyire jár az adott irányzat keretein belül, ill mennyire nem (dark goth, és metál-rajongóknál elég gyakori jelenség, mivel itt néha a külsőségi, és filozófia törvények is meghatározóak lehetnek.) Persze ezen típiák között rengeteg átfedés létezhet, tehát ez csak egy nagyvonalú felvázolás. Lehetnek egy szemlélődőbbnek is extatikus állapotai, ugyanakkor egy túlfűtöttebb típus is tudhat józanabbul, kicsit vizsgálódóbban szemlélődni, és így tovább…. Azonban én nagyjából ezeket a viselkedésmechanizmusokat látom felvázolódni leggyakrabban. Mindenesetre a rajongó fizet , áldoz, fiatal korban néha szenved (mivel van hogy egyes zenekar követése külsőségekben elég nagy ellenreakciókat válthat ki ), utazik kedvencéért. Tehát nagy hibát követ el az az előadó, aki erről megfeledkezik, vagy ezt figyelmen kívül hagyja.

Na, most térjünk a viszony kérdésére!

A tapasztalat azt mutatja hogy a siker mértékével, sajnos legtöbbször arányosan nő a távolság is.

“Sztárokat csak videóvágásokon láthattok”

meg

a “Sztár hazudik neked, villog a fogsora és integet, de a magányodban nincs veled”

mondatok Pajor Tamás idézetei a Rocktérítő c. filmből. Kegyetlenül hangzó sorok ugyan, de sajnos érződik bennük néha némi igazságtartalom. A nagy sztárok, és a közönség közötti távolság tényleg óriási tud néha lenni , és erre csak a nagy manipulátorok, a médiák az összekötő szálak. Mennyire lehet egy ilyen kapcsolat személyes kihatással a rajongóra? Csak a közvetítő dalszövegen, videón , zenei hangulaton keresztül, és a legdirektebb módon, élőben. Ezekre tud a közönség támaszkodni, ezekből meríthet erőt, ezeket kritizálhatja, sérelmezheti. Ilyen körülmények között nagyobb az esély arra hogy elveszik, vagy esetleg MANIPULÁLÓDIK a kapcsolat, amelyet ügyes reklámfogásokkal, egy bizonyos pontig lehet irányítani. Azonban ez a befolyás hosszú távon nem fenntartható, amennyiben a zenekarban nincs meg a hajlandóság ennek ápolására. Ha sokáig érdektelenek, dacolnak a közönségükkel, azok bizony elfordulhatnak tőlük. Az elfogultabbak még egy darabig megeszik, a gyanakvóbbak kevésbé, de talán még ők is ,ám egy kívülálló jobban ráláthat  erre. Nem ritka, hogy maguk az előadók  is becsapva érzik magukat mikor ráébrednek , hogy régen nem a kezükben van az irányítás. Ilyenkor fordulnak esetenként  alkoholhoz, vagy droghoz, vagy van, aki kikészül, depresszióssá válik, mivel olyan érzete támad , hogy minden sztárság ellenére, egy elszigetelt magányos ember. A kisebb sikereket elért, de aktív csapatok néha könnyebben megközelíthetők személyesen, bár ez nagyban függ az előadó beállítottságától. Ez többnyire az underground irányzatok képviselőinél gyakori, akiknél nem ritkán egyfajta lázadás is  a sztárélet szokásainak elutasítása,és az attól való külön utakon járás. Nem ritka eset, hogy az ilyen zenekaroknál sokkal nagyobb a megbecsülés , az empátia a rajongók iránt, mivel sokszor sikerül emberibbnek maradniuk, a közelebbi kontakt miatt. Sőt soxor előfordul hogy az ilyen zenekarok tagjai fesztivált szerveznek, tehetségkutatókat indítanak , nem ritkán fanzine-k működtetésével, próbatermek kiadásával is foglalkoznak. Van akiket a megélhetési dolgok insprálnak erre, van aki pusztán lázadásból elkülönülésből pumpálja ezt az életformát azokba, akik hajlamosak erre.  Viszont ők sajnos soha nem jutnak el annyi emberhez üzenetükkel, mint a megasztárok, sőt a médiák kommerszebb ága is leggtöbbször elég mostohán bánik velük, kis pénz , kis foci elven. Ezért gyakran el sem jutnak azokhoz, akik nem aktív zenehallgatók, gyüjtők, csak átlagemberek. Ezért fordul elő, hog pl. ha ma magyarországon átlagfelmérést tartunk a magyar  rockzene jelenéről, az átlagemberek 80%-a  Tankcsapdát, Hooligans-t és társait  ismeri. Ha pl. a goth-ról kérddezünk, enyhe fogalomzavarral Manson ugrik be legtöbbüknek, akinek ugyan véleményem szerint  nem sok köze van ahhoz, amit gothic rocknak hívtunk a műfaj születésekor, (Christian Death, Sisters, Bauhaus és társai) noha ez egyáltalán nem zenei értékmérő.

Ha a szintipopot emlegetjük akkor pedig a Depeche Mode- jön szinte automatikusan, pedig ők ma már bőven túlnőttek ezen a műfaji meghatározáson.  Nem mintha ezeken kívül nem létezne rengeteg banda, akik közül ne lenne némelyik hasonlóan egyéni, sőt igen jó,  mégis ezek maradnak az örök favoritok. Ők lettek a médiák és a nagy közönség kegyeltjei különböző okokból. A többinek megmarad vagy az underground rögös útja, vagy a siker kisebb szelete. Sok ember meg sem hallgatja őket.  Nincs szem előtt. Az más kérdés hogy a zenei szemlélet változásával néha egészen érdekesen kapódhatnak fel, és tünhetnek el irányzatok szinte kiszámíthatalanul. Ez némileg megkavarhatja az erőviszonyokat néha.  Azonban aki nem csak azt a menűt fogyasztja amit elétesznek, és keresi az új zenei utakat, esetleg egy stílusban jobban elmerül, előbb utóbb ráakad ezekre a csapatokra is.  Hogy kinek hasznos kinek hivatás ez önmaga útján, azt mindenki eldöntheti.

Létezhet e egészséges arány rajongó és a zajongó között? Sztem sokan ennek keresésében munkálkodnak. Talán a legszinpatikusabbnak az a megoldás  tünik, amikor nem feladva önmaga elveit, mégis figyelembe véve a fejlődés szükségességét, igenis tiszteli az előadó a hallgatót, nézőt. Figyelembe veszi az érzéseit, noha nem kerül az irányitása, érzelmi és egyébb manipulációja alá. Talán kicsit idealista elv, de ezt bizony tanulni kell minden zenekarnak.  Bizakodjunk, hogy talán sikerülhet!

Új album, új háború?

Ma hallottam egy érdekes okfejtést, ami inspirált egy újabb dolog megírására. A vicc pont az, hogy épp egy kis indexes vita alapján tört ki a dolog.

Az erősen kritikus hangvitelű depes írásom kitették ugyanis az index fórumra, ahol eléggé megmozgatta az indulatokat, bár nem volt ilyesmi célom vele sem nekem, sem Eszternek. Mindössze nekünk ez jutott eszünkbe a zenekar körüli felhajtás, és az utóbbi produktumaik arányáról ( ebben hangsúlyozom az új album kritikája még nincs benne). Pont a legjobban felháborodott embertől hallottam viszont egy olyan mondatot, hogy mennyire lehetne szociológiai tanulmányt írni arról, hogyan esünk mi, Depeche Mode rajongók egymás torkának, szinte minden album megjelenésekor. És wazze, ebben tényleg van valami.

Mivel egy olyan zenekarról van szó, aki többszörösen képes megosztani táborát, munkásságuk szinte lemezről lemezre felteszi a kérdést a rajongóknak. Ezért nyilván sokunknak, sokféle szempont dönti el, mi is lenne az a lemez, amitől hátast dobnánk. Most itt nem mennék abba bele, hogy milyen számomra az új lemez, mert azt én is a megjelenés napjára tartogatom, hadd legyen tiszta. Az azonban biztos, hogy a DM-rajongók között hiperérzékeny tipusok is akadnak, akik majdhogynem zokon vennék azt is, ha csak azt mondanám nem annyira tetszik nekem az új anyag. Ezért többnyire távol tartottam magam ilyen végeláthatatlan topicvitáktól, ahol az embersereglet kismillió véleménye, olyan terebélyessé tud tenni egy folyamot, hogy a végén már néha rég nem arról szól ahonnan kiindult. Most azonban mégis belekeveredtem. Először úgy gondoltam nem is reagálok, aztán mégis hangot adtam véleményemnek, csak hogy tudjanak róla. Ám sztem nem nagyon érdemes ott bő lére ereszteni, mert a hosszú folyamban nem biztos, hogy megoldáscentrikus lenne.  Azonban biztos vagyok benne, hogy ezek mögött a dolgok mögött sokféle szempont húzódik meg. Néhol lelki kötelékek, amit x-y dal, lemez adott. Néhol hangszerelési elvárások, nameg néhol, néha nem kisadag szobizmus is. Ezt embere válogatja, nyilván akinek nem inge, ne vegye magára. Véleményem szerint azonban a hadiállapot kitörését nem érzem indokoltnak, ugyanis egy csapat karrierjét , bár befolyásolja egy album gyengesége-erőssége, ám sztem még akkor sem olyan dolog, ami végérvényesen döntene.  A DM-esetében különösen széles ez a tábor, akihez  egyszerre szólnia kellene. Engem nem dobtak fel az alább hallott dalok, az alábbi okokért. Ám nem haragszom azokra sem, akik ezt nem így érzik. Nem akarok az orruk alá borsot törni, nem nevezem őket dilettáns-nak élből. Noha tényleg van olyan jelenség, amikor képes valaki akár erővel is bemagyarázni magánek olyan dolgot, amit szeretne. Én úgy érzem 93-óta a csapat nem tesz le nekem olyan dolgot, ami számomra előremutató lenne, noha akár az ultra meg a playing dalai között is találok nem kevés jót.

Csakhogy a csapat tagjai egyszer megjegyezték hogy rajongókkal nem kell sokat foglalkozni, mert jönnek mennek.  Háát mindenkinek tetszeni nem is lehet.  Például én pont azon gondolkodtam ellensúlyozásként, hogy  a Celebration-al kissé az én szám ízének megfelelő hangszereléssel fogom megcsinálni az új dalokat, amennyiben játszunk belőlük, kíváncsian várva, mi lesz rá a reakció. Kétesélyes. Vagy az emberek jobban megértik miről beszélek, vagy megbukom vele. Azért megkockáztatom, mert így egy csomó dolog tisztázódna bennem is. Talán.

Nem érzem szükségességét egymást ölni ilyen dolgok miatt, bár mindig volt ilyen- és lesz is. Véleményem szerint egészséges mértékben még akár építő is lehet a vitaszellem, ugyanis nem árt ha a rajongó sem bábu, és igenis nem eszik meg feltétlenül mindent amit  elétesznek, noha a tisztelet megvan benne.