.2009. november 7.

Budapest, Filter

Bár igazából sosem voltam nagy rajongója a kecskeméti illetőségű Kortársak zenekarnak, ugyanakkor már elsőre éreztem, hogy van ebben a bandában valami dark, valami wave. Amikor jó tíz évvel ezelőtt először hallottam a „Május gyermekei” c. albumot arra gondoltam, hogy azért jó lenne egyszer élőben is megnézni a produkciót. Erre ennyi év után végre alkalom nyílott: kifejezetten rajongói kezdeményezésre újra összeállt a csapat (ha nem is teljes létszámban). Az egész dolog egy rajongói honlap indulásával kezdődött, amiből aztán rajongói találkozó lett az egykori tagok részvételével, és ez végül videoklipp forgatásba és kis klubkoncertekbe torkollott.

Este tízre érkeztünk a klubba, ami akkor már tömve volt, tekintettel arra, hogy DM klub is megrendezésre került a koncert után. Ugyanakkor téved aki arra gondol, hogy a közönség csak a partyra érkezett és a koncertre nem volt kíváncsi. A buli kezdetén egy kis jóindulattal teltház hangulat uralkodott a Filter táncterén, ami a koncert végéig döntően nem változott. A felállás némileg csökkentett volt a régi bandához képest: Kormos Zsolt (ének, gitár), Háry Péter (basszusgitár), Farkas „Yba” Imre (dobok) erősítette a csapatot. A hangszerelésben erős elektronikus hatások is megjelentek, így Lepés Gábor helyét egy laptop vette át. Az ötödik tag Bíró Zoltán szintén nem áll már színpadra a csapattal, de mindenben segíti a bandát.

Maga a koncert kellemes meglepetés volt minden szempontból: A srácok hozták a kötelezőt, nagyobb tévesztés nélkül játszották a dalokat, csak a laptoppal akadt néha nehézség, de mindent sikerült áthidalni. A zenészek maximálisan urai voltak a hangszereknek, a frontember hangja nekem legalább annyira bejött, mint a 15 évvel ezelőtti albumokon, ha nem jobban. Még akkor sem vagyok hajlandó hibáztatni, mert egyszer-egyszer előfordult ugyan szövegtévesztés, de nem volt feltűnő a dolog. Szerencsére a „slágereket” mindet hallhattuk (már ha a Kortársak kapcsán beszélhetünk ilyenekről) és többségében a két hivatalos albumról ismert dalok kerültek terítékre:

Gyilkol a nyár

Az ölelés se véd

Hátsó ajtó

Tükör és maszk

Május gyermekei

Varázsoltam

Angyal

Éjféli macska

Vadszelíd

Játszma vége

Tűztánc

Elfelejtett katonák

Photographic (dm)

+ még egy dal amit sajnos nem ismertem.

Külön öröm, hogy a közönség sem hagyta cserben a zenekart, hiszen eleve azzal, hogy eljött, másrészt a dalok között felcsendülő markáns taps és egyfajta visszajelzést volt a banda felé.

Nagyon tetszett, hogy olyan arcokat láthattam, akik valószínűleg már tizenévvel ezelőtt csápolhattak a régi koncerteken, még egy eredeti kazettaborító is dedikálásra került. Szerintem senki nem volt csalódott, aki a koncert miatt jött, én legalábbis maximálisan meg voltam elégedve.

Az interjú első része katt a képre!

Az interjú második része szintén katt a képre!

 A beszámoló Eszter klaviatúrájából.

Az 5-éves jubileumi  megakoncert előtt, ahol az Erős Pista (a gyöngyösi Red HotChili Peppers tribute csapat) legénysége kétórás intenzív programmal örvendezteti meg a Hangraforgó közönségét, elcsevegtem a fiúkkal erről-arról:)))

 
interjú 1.rész

                             interjú 2.rész

“Végre egy újabb undeground megmozdulás!!” sóhajthattak fel hazánk dark wave, stoner rock és neofolk rajongói, amikor megjelentek júniusban az első zöld plakátok, hirdetve a Justin Sullivan (New Model Army frontember) képével fémjelzett Fekete zaj fesztivált, amely a nevéből adódóan a sötétebb, komorabb árnyalatú muzsikákat mívelő fellépőknek, és közönségüknek adott otthont.

A beszámoló folytatásához katt a képre!

CRÜXSHADOWS

2009. augusztus 23., Dürer kert

A nyári szabadság közepette szinte az utolsó pillanatban értesültem róla, hogy ismét kishazánkba látogat a Crüxshadows. Nem tudom, hogy hol meg milyen formában volt meghirdetve, de valahogy nem botlottam bele jó sokáig (na jó, az ld50-en nem is néztem), de végülis az a lényeg, hogy nem maradtam le a buliról. Kicsit aggódtam, hogy lesz-e látogatottsága koncertnek, de végül több mint száz fő gyűlt össze, szóval szégyenben már nem maradtunk azt hiszem.

Kicsit tanakodtunk, hogy mikorra kellene odaérni, mert az egyik forrás 19, a másik meg 19:30-as kezdést jelzett. Én úgy voltam vele, hogy inkább menjünk oda hamarabb, biztos, ami biztos. A helyszínen derült ki, hogy 20:45 körül indul a koncert, legalábbis a jegyvásárlásnál ezt mondták, ami aztán megint nem bizonyult valós információnak, mert eleve kb. ekkor engedtek be a terembe. (ezúton külön köszönet a szervezőknek, hogy nem szabadtéri volt a buli, mert eddig szinte minden koncerten esett az eső és ez most nagyon nem hiányzott volna. Így is kezdett felmenni bennem a pumpa, mert már fél tíz is elmúlt és még mindig sehol semmi (az elégedetlenkedés többekben is magasra csapott, kár, hogy már nem fog kiderülni mi volt az ok.) A koncertig megtekintettük a merchandise-t vagy hogy is írják külföldiül (magyarul a boltot), ahol a zenekarral kapcsolatos cuccokat (pulóver, póló, képeslap, sajnos cd-ből csak a két utolsó maxit lehetett kapni, aminek szintén nem örültem, mert egy régi album még hiányzik a gyűjteményből (maxiért meg nem adok pénzt, még úgyse hogy egyébként elég olcsó volt).

Tíz körül végre kialudtak a fények és a zenészek is megjelentek a színpadon és belekezdtek az első dalba. A frontember sehol sem mutatkozott, hiába nyújtogattam a nyakam, mire leesett, hogy a hátunk mögül közeledik és a közönségen át, lassan közelítette meg a színpadot. Legutóbbi budapesti fellépésük óta a teljesen megújult a csapat. Új lány került a zenekarba a gitáros, a hegedűs és az egyik táncoslány személyében is, nem beszélve arról, hogy még egy hegedűs srác is húzta, a korábban egy hegedűssel fellépő bandában. Tulajdonképpen csak Rogue és párja, Jessica maradt a 2006-os csapatból. Ekkor még nem gondoltam volna, hogy az egyik legmaradandóbb koncertélménnyel leszek gazdagabb. Hatalmas show vette kezdetét már az első daltól. Mivel voltam már CXS bulin, tudtam hogy egyes elemek állandó résztvevői a koncertnek: kirobbanóan energikus előadásmód, az énekes rendszeres jelenléte a tánctéren a rajongók között, a színpad szélére ülve előadott lassú dal, közös tánc az egyik kiválasztott nézővel, már-már színpadi előadása az egyik romantikus lassú dalnak az egyik táncoslánnyal és még ki tudja mennyi minden. Nem maradt el állandó záró elemként az sem, hogy a zenészek az utolsó dalnál egyenként rángatták fel a rajongókat a színpadra így végül vagy harmincan szorongtak a deszkákon mire újra kigyúltak a fények a koncert után.

Nem írtam fel a setlistet, de főleg az utóbbi 3 év dalait adták elő (Sophia, Birthday, Ariadne, Immortal, Quicksilver), de nem maradtak ki olyan régi kedvencek sem, mint a Tears, Winterborn, Deception, Marilyn my bitterness.

Nem mintha ez eddig mindennapos lett volna, de még ezután is tartogatott az este meglepetést: ahogy elnémultak az utolsó taktusok és világos lett, a zenekar tagjai hirtelen tollat ragadtak és nagy türelemmel írtak alá bármit, amit eléjük tettek és a fotózás is megvolt, akinek erre volt kedve. Úgy fél óra alatt végeztek a dologgal, ők se haltak bele és mindenki elégedetten nyugtázta a koncertet.

Én meg már azt hittem, hogy kezdek kiöregedni ebből a koncertre való járkálásból, mert az utóbbi időben igen kevés örömöm telt a stadionok, klubok látogatásában, de ez most mindenre rácáfolt. Úgy látszik, ha olyan a produkció, akkor lehet itt még lelkesedni, amit egyébként a teljes közönségen érzékelni lehetett: a dalokat hatalmas tapsvihar néhol hangos ováció fogadta.

Winterborn, darkie vagy Nagy Sándor Gábor, ahogy tetszik D

Köszönöm a beszámolót, legalább ha már nem is lehettem ott, így valamit mégis át tudtam venni a feelingjéből a bulinak.

A zenekar, előadó:

Hát, nem könnyű a helyzete. Minél nagyobb a közönség , annál nagyobb a támadási felület, a megosztódások lehetősége. Az alkotás nagy könyve szerint akkor hiteles egy mű, ha az az adott előadó, banda teljes alkotói szabadságától függően, és csakis zenei és művészi szempontok alapján születik. (Kérdés mennyire tudja ezt megtenni olyan esetben, ha a zeneipar részévé válik). Ha szerencsés helyzet áll elő, akkor többnyire ez követőkre talál, ha még szerencsésebb, tehát jó helyen van, jó időben, akkor elég népes számban. Ez inspirálhat egy kiadót arra, hogy fantáziát lásson benne, esetleg belefektessen, vagy a vállalkozóbb kedvűek önmenedzselésbe kezdhessenek. (itthon ez is gyakori).  Aztán ha még a befektetett produkció be is üt, akkor beszélhetünk sikerről, kisebb-nagyobb mértékben.  Azonban néhány igen sikeres kiadvány után sem szabadult meg a zenekar a nehéz helyzetektől. Az elért pozíció megtartása, az esetleges feljebb törés lehetősége a népszerűségi listán újabb és újabb kihívásokkal állít szembe. Felmerül egy csomó új kérdés. Mi a tartós siker receptje? Mik a buktatói?

Van aki, miután megvetette a lábát a siker fürdőjében, inkább szeret a tutira játszani.  Ebből alakul ki az a hozzáállás , amit a rossz nyelvek sikerrecept szóval jellemeznek.  Amikor annyira a közönségigény,  esetleg kereskedelmi, vagy egyéb mutatók irányába csúszik a produkció, hogy mindig azt akarják leküldeni a hallgató torkán,  vagy olyasmit, ami a korábbi sikeres periódusukban volt rájuk jellemző. A tapasztalat azonban többnyire azt mutatja, hogy sem két ugyanolyan lemez, sem két ugyanolyan időszak nincs, bárhogyan szeretné is ezt néhány rajongó. Ezért elég ritka  az ilyen csapatok több efféle munkája közül olyan, ahol a színvonal huzamosabb ideig egyenletesen erős maradna. Talán a német  Scorpions együttes példáját hoznám fel, akik 91-ben hatalmasat taroltak a Wind of Change-című balladával.  A siker láttán vérszemet kapva, a későbbi anyagaik némelyikére szinte menetrendszerűen ráraktak ilyen jellegű balladákat. Mégsem közelítette meg  egyik sem a Wind of… sikerét. Miért nem? Mert az már nem azon a helyen, nem abban az időben volt, és már nem hatott zeneileg sem újdonsággal.

Másik véglet az, aki miután ráeszmél, hogy a siker tulajdonképpen termékké változtatta a munkáját,  mindenáron szabadulni akar attól a címkétől, amit a közönség, és a zenei iparág ráragasztott. Ezek többnyire beleszoktak kezdeni elég merész, néhol sztem önmagából is kifordult kísérletezésbe, amivel  sikerül sajnos néha azt is szétzúzni, amit addig felépítettek. Talán a Cure példáját tudnám említeni, aki a maga nemében egyáltalán nem rossz Wild Mood Swings albummal egy teljesen olyan zenei világgal állt elő, ami tőlük idegen volt. Vagy a Paradise Lost, aki mindössze sztem azért bukott a Host lemezzel, mert a Paradise Lost néven adtak ki, egy a korábbi  hangzásviláguktól merőben  eltérő  lemezt. Igen. Egy adott zenekar bizony nyomot hagy azzal a munkájával, amivel a közönség megszerette. Ez elől lehet menekülni, de nem biztos, hogy feltétlen szerencsés. Ilyenkor sajnos nem lehet zokon venni a rajongók negatív reakcióját, hiszen érthető okok miatt mondhatják, hogy nem ezt várták. A név bizonyos mértékig talán kötelez, de aki ezt figyelmen kívül hagyja, könnyen elveszítheti rajongói bázisa nagy részét.

Általános megfigyelés, hogy a hosszan tartó sikereket a folyamatos fejlődési menettel haladó bandák szokták elérni- fenntartani, amelyek munkáin mindig érezni a megújulást, de sohasem fordulnak igazán ki önmagukból.

A rajongó:

Ő áll a színpad másik oldalán. Ő nem foglalkozik a dolog üzleti részével,  sem a szakmai dolgokkal, legalábbis elsősorban. Ő szórakozni szeretne, ő feltöltődést akar, néha lelki adalékot keres a mindennapok problémái ellen kedvence muzsikáján, lemezén, koncertjén keresztül.

Létezik több motívum a rajongásban. Van aki érzelmi szálakkal kötődik az adott előadó személyiségéhez,  néha akár hisztérikus módon is. Isteni érintésnek, de legalábbis élete nagy adalékának érzi minden szavát, és nem áll távol az extatikus állapotok látványos megnyilvánulásától sem, ha mondjuk kedvenc zenekarának koncertjére eljut. Az ilyen típusok a legvédelmezőbbek, legfanatikusabbak általában. Ők a legdühösebbek a kritikusokra, ha kedvenc bandájukra bármi negatív vélemény is elhangzik, bárhol. Ez sajnos néhányuknál az ésszerű gondolkodás keretein is képes túlhaladni, bár nem mindegyikükre érvényes ez sem. Ugyanakkor létezik olyan is ebben a fanatikus típusban, aki nyílt támadásnak veszi ha kedvence letér az általa helyesnek vélt zenei útról. Sajnos a Pantera ex-gitárosa, Dimebag az életével fizetett ezért, egy fanatikus rajongó fegyverétől. Tehát ez még veszélyeket is rejthet a hőn imádott ikon számára.

Van az ettől  szemlélődőbb, távolságtartóbb  rajongótípus, aki ellenben, hogy sokat jelent neki a zenekar munkássága, józan ítélőképességének birtokában tud némi objektivitást mutatni, és a szemei nyitva vannak. Néhányukból alakul ki a kritikusabb réteg. Nem egyen közülük hangszert is ragadnak, mert többnyire a dolog szakmai része, az életforma-életmód követése a céljuk, mintsem az ikon bálványozás. Aki szerényebb muzikalitással rendelkezik, az előfordul, hogy klubot alapít, fórumozik, fesztivált szervez, cikket ír, de mindenképpen valami kreatív tevékenységben keresi a helyét a dolog üzenetének közvetítéseként. Néha a zenekara stílusához hasonló gyűjtőirányzat nem egy csapatát előszeretettel hallgatja kedvence mellett, sőt néha ahhoz képest állít mércét, hogy a kedvenc mennyire jár az adott irányzat keretein belül, ill mennyire nem (dark goth, és metál-rajongóknál elég gyakori jelenség, mivel itt néha a külsőségi, és filozófia törvények is meghatározóak lehetnek.) Persze ezen típiák között rengeteg átfedés létezhet, tehát ez csak egy nagyvonalú felvázolás. Lehetnek egy szemlélődőbbnek is extatikus állapotai, ugyanakkor egy túlfűtöttebb típus is tudhat józanabbul, kicsit vizsgálódóbban szemlélődni, és így tovább…. Azonban én nagyjából ezeket a viselkedésmechanizmusokat látom felvázolódni leggyakrabban. Mindenesetre a rajongó fizet , áldoz, fiatal korban néha szenved (mivel van hogy egyes zenekar követése külsőségekben elég nagy ellenreakciókat válthat ki ), utazik kedvencéért. Tehát nagy hibát követ el az az előadó, aki erről megfeledkezik, vagy ezt figyelmen kívül hagyja.

Na, most térjünk a viszony kérdésére!

A tapasztalat azt mutatja hogy a siker mértékével, sajnos legtöbbször arányosan nő a távolság is.

“Sztárokat csak videóvágásokon láthattok”

meg

a “Sztár hazudik neked, villog a fogsora és integet, de a magányodban nincs veled”

mondatok Pajor Tamás idézetei a Rocktérítő c. filmből. Kegyetlenül hangzó sorok ugyan, de sajnos érződik bennük néha némi igazságtartalom. A nagy sztárok, és a közönség közötti távolság tényleg óriási tud néha lenni , és erre csak a nagy manipulátorok, a médiák az összekötő szálak. Mennyire lehet egy ilyen kapcsolat személyes kihatással a rajongóra? Csak a közvetítő dalszövegen, videón , zenei hangulaton keresztül, és a legdirektebb módon, élőben. Ezekre tud a közönség támaszkodni, ezekből meríthet erőt, ezeket kritizálhatja, sérelmezheti. Ilyen körülmények között nagyobb az esély arra hogy elveszik, vagy esetleg MANIPULÁLÓDIK a kapcsolat, amelyet ügyes reklámfogásokkal, egy bizonyos pontig lehet irányítani. Azonban ez a befolyás hosszú távon nem fenntartható, amennyiben a zenekarban nincs meg a hajlandóság ennek ápolására. Ha sokáig érdektelenek, dacolnak a közönségükkel, azok bizony elfordulhatnak tőlük. Az elfogultabbak még egy darabig megeszik, a gyanakvóbbak kevésbé, de talán még ők is ,ám egy kívülálló jobban ráláthat  erre. Nem ritka, hogy maguk az előadók  is becsapva érzik magukat mikor ráébrednek , hogy régen nem a kezükben van az irányítás. Ilyenkor fordulnak esetenként  alkoholhoz, vagy droghoz, vagy van, aki kikészül, depresszióssá válik, mivel olyan érzete támad , hogy minden sztárság ellenére, egy elszigetelt magányos ember. A kisebb sikereket elért, de aktív csapatok néha könnyebben megközelíthetők személyesen, bár ez nagyban függ az előadó beállítottságától. Ez többnyire az underground irányzatok képviselőinél gyakori, akiknél nem ritkán egyfajta lázadás is  a sztárélet szokásainak elutasítása,és az attól való külön utakon járás. Nem ritka eset, hogy az ilyen zenekaroknál sokkal nagyobb a megbecsülés , az empátia a rajongók iránt, mivel sokszor sikerül emberibbnek maradniuk, a közelebbi kontakt miatt. Sőt soxor előfordul hogy az ilyen zenekarok tagjai fesztivált szerveznek, tehetségkutatókat indítanak , nem ritkán fanzine-k működtetésével, próbatermek kiadásával is foglalkoznak. Van akiket a megélhetési dolgok insprálnak erre, van aki pusztán lázadásból elkülönülésből pumpálja ezt az életformát azokba, akik hajlamosak erre.  Viszont ők sajnos soha nem jutnak el annyi emberhez üzenetükkel, mint a megasztárok, sőt a médiák kommerszebb ága is leggtöbbször elég mostohán bánik velük, kis pénz , kis foci elven. Ezért gyakran el sem jutnak azokhoz, akik nem aktív zenehallgatók, gyüjtők, csak átlagemberek. Ezért fordul elő, hog pl. ha ma magyarországon átlagfelmérést tartunk a magyar  rockzene jelenéről, az átlagemberek 80%-a  Tankcsapdát, Hooligans-t és társait  ismeri. Ha pl. a goth-ról kérddezünk, enyhe fogalomzavarral Manson ugrik be legtöbbüknek, akinek ugyan véleményem szerint  nem sok köze van ahhoz, amit gothic rocknak hívtunk a műfaj születésekor, (Christian Death, Sisters, Bauhaus és társai) noha ez egyáltalán nem zenei értékmérő.

Ha a szintipopot emlegetjük akkor pedig a Depeche Mode- jön szinte automatikusan, pedig ők ma már bőven túlnőttek ezen a műfaji meghatározáson.  Nem mintha ezeken kívül nem létezne rengeteg banda, akik közül ne lenne némelyik hasonlóan egyéni, sőt igen jó,  mégis ezek maradnak az örök favoritok. Ők lettek a médiák és a nagy közönség kegyeltjei különböző okokból. A többinek megmarad vagy az underground rögös útja, vagy a siker kisebb szelete. Sok ember meg sem hallgatja őket.  Nincs szem előtt. Az más kérdés hogy a zenei szemlélet változásával néha egészen érdekesen kapódhatnak fel, és tünhetnek el irányzatok szinte kiszámíthatalanul. Ez némileg megkavarhatja az erőviszonyokat néha.  Azonban aki nem csak azt a menűt fogyasztja amit elétesznek, és keresi az új zenei utakat, esetleg egy stílusban jobban elmerül, előbb utóbb ráakad ezekre a csapatokra is.  Hogy kinek hasznos kinek hivatás ez önmaga útján, azt mindenki eldöntheti.

Létezhet e egészséges arány rajongó és a zajongó között? Sztem sokan ennek keresésében munkálkodnak. Talán a legszinpatikusabbnak az a megoldás  tünik, amikor nem feladva önmaga elveit, mégis figyelembe véve a fejlődés szükségességét, igenis tiszteli az előadó a hallgatót, nézőt. Figyelembe veszi az érzéseit, noha nem kerül az irányitása, érzelmi és egyébb manipulációja alá. Talán kicsit idealista elv, de ezt bizony tanulni kell minden zenekarnak.  Bizakodjunk, hogy talán sikerülhet!

Az erősen kritikus hangvitelű depes írásom kitették ugyanis az index fórumra, ahol eléggé megmozgatta az indulatokat, bár nem volt ilyesmi célom vele sem nekem, sem Eszternek. Mindössze nekünk ez jutott eszünkbe a zenekar körüli felhajtás, és az utóbbi produktumaik arányáról ( ebben hangsúlyozom az új album kritikája még nincs benne). Pont a legjobban felháborodott embertől hallottam viszont egy olyan mondatot, hogy mennyire lehetne szociológiai tanulmányt írni arról, hogyan esünk mi, Depeche Mode rajongók egymás torkának, szinte minden album megjelenésekor. És wazze, ebben tényleg van valami.

Mivel egy olyan zenekarról van szó, aki többszörösen képes megosztani táborát, munkásságuk szinte lemezről lemezre felteszi a kérdést a rajongóknak. Ezért nyilván sokunknak, sokféle szempont dönti el, mi is lenne az a lemez, amitől hátast dobnánk. Most itt nem mennék abba bele, hogy milyen számomra az új lemez, mert azt én is a megjelenés napjára tartogatom, hadd legyen tiszta. Az azonban biztos, hogy a DM-rajongók között hiperérzékeny tipusok is akadnak, akik majdhogynem zokon vennék azt is, ha csak azt mondanám nem annyira tetszik nekem az új anyag. Ezért többnyire távol tartottam magam ilyen végeláthatatlan topicvitáktól, ahol az embersereglet kismillió véleménye, olyan terebélyessé tud tenni egy folyamot, hogy a végén már néha rég nem arról szól ahonnan kiindult. Most azonban mégis belekeveredtem. Először úgy gondoltam nem is reagálok, aztán mégis hangot adtam véleményemnek, csak hogy tudjanak róla. Ám sztem nem nagyon érdemes ott bő lére ereszteni, mert a hosszú folyamban nem biztos, hogy megoldáscentrikus lenne.  Azonban biztos vagyok benne, hogy ezek mögött a dolgok mögött sokféle szempont húzódik meg. Néhol lelki kötelékek, amit x-y dal, lemez adott. Néhol hangszerelési elvárások, nameg néhol, néha nem kisadag szobizmus is. Ezt embere válogatja, nyilván akinek nem inge, ne vegye magára. Véleményem szerint azonban a hadiállapot kitörését nem érzem indokoltnak, ugyanis egy csapat karrierjét , bár befolyásolja egy album gyengesége-erőssége, ám sztem még akkor sem olyan dolog, ami végérvényesen döntene.  A DM-esetében különösen széles ez a tábor, akihez  egyszerre szólnia kellene. Engem nem dobtak fel az alább hallott dalok, az alábbi okokért. Ám nem haragszom azokra sem, akik ezt nem így érzik. Nem akarok az orruk alá borsot törni, nem nevezem őket dilettáns-nak élből. Noha tényleg van olyan jelenség, amikor képes valaki akár erővel is bemagyarázni magánek olyan dolgot, amit szeretne. Én úgy érzem 93-óta a csapat nem tesz le nekem olyan dolgot, ami számomra előremutató lenne, noha akár az ultra meg a playing dalai között is találok nem kevés jót.

Csakhogy a csapat tagjai egyszer megjegyezték hogy rajongókkal nem kell sokat foglalkozni, mert jönnek mennek.  Háát mindenkinek tetszeni nem is lehet.  Például én pont azon gondolkodtam ellensúlyozásként, hogy  a Celebration-al kissé az én szám ízének megfelelő hangszereléssel fogom megcsinálni az új dalokat, amennyiben játszunk belőlük, kíváncsian várva, mi lesz rá a reakció. Kétesélyes. Vagy az emberek jobban megértik miről beszélek, vagy megbukom vele. Azért megkockáztatom, mert így egy csomó dolog tisztázódna bennem is. Talán.

Nem érzem szükségességét egymást ölni ilyen dolgok miatt, bár mindig volt ilyen- és lesz is. Véleményem szerint egészséges mértékben még akár építő is lehet a vitaszellem, ugyanis nem árt ha a rajongó sem bábu, és igenis nem eszik meg feltétlenül mindent amit  elétesznek, noha a tisztelet megvan benne.

Jön ám a nagy koncert júniusban Budapestre is! A jegyeket már tavaly ősz óta árulják ( vették is egy időben fék nélkül, mint a cukrot.)  Még az új album se híre- se hamva, ám  18500-ért, a kiemelt állójegy már ott figyel a szemfüles rajongó tasakjában. Nagy üzlet, nagyipar, nagyfoci.  Menni kell, merhát depesmóódeeee!!! Inkább megspóroljuk a pénzt a gyerek elől, inkább nem eszünk egy hónapig, de depesmóóde!!!! Már voltunk ötvenszer koncertjükön, minden héten a klubban csak ezt halljuk, hogy endzsoj de szájlensz, perszonál dzsízesz, kvestcsinoftájm , de akkor is !!!!! (nem beszélve arról, hogy a program egész biztosan ismét nagyipari mainstream mutatókhoz igazodik, tehát a könyökünkön kijövő  s “lágerparádé” újra rendel.)

 És azóta jöttek már  kiszivárogtatott dalrészletek a jutyubon, amiket egy csarnok közönségének játszanak le, aki természetesen menetrendszerűen ujjong, bár alig kivehető a songszelet, ám a helyszíni szemlélőknek biztos isteni adalék ,némileg jobb minőségben. Aztán megjött az isteni Fragile Tension, a “remek:)))” hangzásával . “Hát igen, némileg máás, de jó” “Végre vannak megint”, “többször kell meghallgatni”-hangzanak a kommentek, némi kikelt, sértődött, nyiltan leszarozó véleménnyel váltakozva.

 Aztán jön az előre youtube -ra rakott WRONG, a klippel, ami persze eleinte  még megjelenés előtti, de máár van. Mit is hallunk itt tulképp? Egy nem túl tökös, kissé torzított lábdobalapra (melynek minden második ütésére egy meghatározhatatlan eredetű lágy pergőt helyettesítő hang társul) egy ki tudja hány rétegeből összerakott basszus, és satöbbi alap zakatol monoton módon, amire egy szintén némileg fel effect-ezett Davegahan, rock-osabb, karcosabb hangvitelben nyomja a rossz időt, rossz helyet, meg minden..Az énektéma nekem azt a feelinget idézi, amikor Dave nagyon bizonyítani akarja rockzenei gyökereit, rockerságát, ami a szólóanyagain is  előjön (néhol nem is kissé). Ezt azért sem igazán értem, mert enélkül a karcos frazírok nélkül is tudott egykoron marha erőteljesen énekelni, amikor a blues rock-os témakörhöz közük sem volt, nembeszélve arról, hogy a gitárnyűvések nélkül is van egy elég súlyos rockos éle a Black Celebration utáni munkáiktól kezdve  zenéjüknek. Nade ez még talán rendben is van, hiszen a 90-es évektől a Mode zenéjébe már óhatatlanul beszivárgott a rock, blues, és néhol a gospel hatás is, ami viszont a fénykorban azért nem volt negatívumnak tekinthető, mert az akkori újszerű hatása, még némi vallásos spirituális feeling-el is megtűzdelte az egyébbként is nagyon érzéki, sötét romantikus hangulatvilágot, ami a zene elég lélekbemaróan követített. Az utóbbi anyagokban azonban már kicsit elveszítve érzem ennek újszerűségét, inkább olyan érzetet kelt mintha a Depeche Mode-ba kezdenének már  a tradícionális rock és a blues panelek egyre inkább, néha talán a kelleténél jobban is bedőlni. Ám a refrénben beköszönt egy analóg szintis törzsdallam, amitől kicsit elkap az, amit szeretek a mode ízből, azonban már számomra ez is olyan megszokott, amire nem tudom a fejem felkapni mert jójó-de már vóót. Utánna  a szintiprüntyik, még a versszak alatt is igyekeznek a Mode feelinget leginkább életben tartani, majd pedig Martin elég erőteljes kissé nyérvogós vokáltémái szinesítik tovább némileg a dal menetét, kihangsúlyozva némi hangulati csúcspontot néhol. Aztán egy merengős kiállás, valamint a végére egy kis csavar a refréndallammal, lezáró verssszak, utsó refrén. Kész. Elment a dal, és semmi, semmi, de hatványozottan semmi különös . A zenei alapokat tekintve hangszerelési finomságok, mestermunkák alig. Annál inkább kapunk helyette orrba szájba torzítást, noise-olást, széteffectezést (amit már a playing albumon is előszeretettel használtak olyan  hangszerelési hiányosságok pótlékaként, amit igen sokszor bizony egykori Alan kollégájuk tehetségének szakértelmének köszönhettek ,és amit sajnos sohasem köszöntek meg neki eléggé), vaskos klisés hangszineket, megoldásokat, amit véleményem szerint nem is valami profin csináltak meg. Legalábbis magukhoz mérten semmiképp. Sztem sok zenészt hiszem, hogy nem lehet ezzel becsapni, de majdnem biztos vagyok benne, hogy néhány hallgatót sem. Azonban mindig marad egy csomó ember akinek ; háá depesmóódee, új album, eeezt ők így akarták..stb.. Pénteken Pecsa..dejóóó.!!!

Ám, hogy az egyszeri rajongó még nagyobb csigázódása alább ne hagyjon, felkerültek az új album munkálatainak mozzanatai is, és persze hamár stúdió, akkor ki ne maradjon egy “jó” kis muzsikálgatás. Ezért muszáj volt felrakni a COME  BACK című gyöngyszemet is a te csöved-re. Monoton-gépi basszusalapra , egy elég bő témaköteggel ellátott 6 perces spirituálé, amelynek  igen-igen klasszikus hangszerelését, némi analóg szinti prüntyögődallam Mode -osítja némiképp. Rá egy romantikus szinezetű kliséhalmaz szöveg , amit persze Dave igyekszik nagyon érzelmesen, és lélekbemaróan előadni. Ez talán az egyetlen pozitívuma a dalnak, számomra. Azonban ezt is inkább el tudnám képzelni Dave vagy Martin szólóalbumainak merengő magába mélázó szerelmetes önvizsgáló pillanataiként, mint Depeche Mode dalként. Martin nem birja ki, hogy egy fülfacsaró vokált el ne eresszen itt is, amihez akkorát artikulál, hogy kissé megröhögtet, ha őszinte akarok lenni.

 Hát igen ,úgy tűnik lejárt az egykori lázadó, politizáló, érzelmeskedő, kissé pesszimista, de valahol mégis tisztaságot kereső, néhol az ipari zörejekből is érzelmeket fájdalmakat kihozó, széteső, újramegtérő, bűnbánó-esendő, fájdalmasan a gitárt nyűvő mégis a hideg elektronikát is érzelemmel párosító, minden lemezen a világot figyelemre késztető nagybetűs DEPECHE MODE művek ideje.  Maradt helyette nekünk, egy saját mítikus világában merengő,  kissé a jelenlegi realitásképet elveszített, önismételgető, nagy öregek klubja, akik már méltók, már bizonyítottak, és az istennek nem ismernék be, hogy bizony eljárt felettük az idő, és többszörösen  kifutott a végállomásra, az egyébbként is példátlan pályát befutott szerelvény.

 A rajongók néhány tipusa azomban nem veszi , vagy inkább NEM AKARJA ezt észrevenni. Továbbra is megesszük, megvesszük, elmegyünk rá akkor is ha 28000 ft- lesz a jegy, mer DEPESMÓÓÓÓDEEE! Ugyanezt a mechanizmust le lehetne írni a CURE, U2, és még sorolhatnám hány nagy banda esetében. Nem lennék meglepve, ha ezek a csapatok látván sok rajongó beteges naivitását, még rá is játszanának arra, hogy bebizonyítsák;EZEKNEK TÉNYLEG MINDEN SZART  EL LEHET ADNI, és direkt szívatásból szórakoznának velük  ilyen kiadványokkal.

 Hát erre azt tudom mondani, hogy csak azt vezessék, akinek nagy az orra ehhez! Sztem ezért kár sárral telerakni a palotát. Enélkül is élő legendák maradnának.

Gyertek!