A frontboritó, amely követi az előző lemez grafikus vonalát, bár nem gyerek rajzolta

A frontborító, amely követi az előző lemez grafikus vonalát, bár nem gyerek rajzolta

Ismét egy album az öreg boglyfrizurás Robika csapatától, amely 4 év kemény munkájával született, az előző anyag óta immár két taggal kevesebbel, (Perry Bamonte-gitár, Roger O Donell- billentyű), ám egy régi Cure zenész (Porl Thompson- gitár) visszatérésével.

Az index-es Cure fórum eseményeit ahogy (inkább csak csendes szemlélődőként) végigkisértem , bizton állíthatom, hogy elég nagy várakozás előzte meg ezt a produkciót, többek között a kiadás körüli huzavonák, hercehurcák  miatt is. Az irányvonalat is  lehetett sejteni, ugyanis jópár kislemezt dobtak piacra, elég minimalista video-k kíséretében (játszik a zenekar oszt jóvan) Ez azért furi nekem, mert a cure klippek (főként a Tim Pope által rendezettek) többnyire elég ötletes-vizuális alkotások voltak , de legalábbis hangulatosak. Ha őszinte akarok lenni, nekem már az új kislemezek sem igértek sokat, sem hangzásban, sem a dalok erejében, ígyhát mivel nem is vártam túl sokat, nem ért nagy meglepetés.

Nos, október 28-án végre megjelent az új dolgozat, amiről már a számok jórészét ismerhette a szemfüles rajongó néhány live-előadásban, a közelmúlt bulijain. A fórumokon, a kritikákban sokféle vélemény megtfogalmazódott az új anyaggal kapcsolatban. Volt aki szigorú, hóhéri kegyetlenséggel sujtott le rá, volt aki megértően magyarázta a bizonyítványt a zenekar helyett is, volt aki kezdetben elszörnyedt, azonban később próbálja magával elhitetni hogy mégiscsak jó ez, meg “örüljünk hogy vannak még” stb… Abban azonban, ahogy láttam a legtöbbjük egyetért, hogy ennek a produktum-nak már sajnos eléggé nyomokban van csak köze ahhoz, amit mi a 80-as években , sőt még a 90-es némely korábbi szakaszában is  legendaként, THE CURE, név alatt ismertünk, szerettünk. Van aki ezt , nyiltan, van aki szemrehányóan, van aki megbocsájtóan (talán a zenekar korára való tekintettel) ismeri el, de legtöbbünk ezt valahol érzi, és látja.

Erősen felmerül bennem egy kérdés ezt a művet hallgatva. Vajon mi a jobb megoldás?; A csúcson lezárni egy történetet, ami ugyan talán a búcsú fájdalmát okozhatja ugyan, ám a dicsőség, a tisztelet időről időre megőrzi és tovább viszi mint olyan legendát, ami már ígyis úgyis beírta magát az elmult 20 év zenei történelemkönyébe, vagy pumpálni még az utolsó csepp vért egy olyan testből, ami már rég csak száraz tetem? Fenntartani infúziokkal szerződésekkel, reklámokkal lemezekkel, koncertturnékkal azt, ami már igazából régen nem tündöklik, és valahogy olyan, mint a január 29.-ei karácsonyfa, amely ott van ugyan feldíszítve, de sem tűlevél, sem szaloncukor rajta? Csupasz kopár, száraz, minden ízében elmúlásért kiált. Az új lemezt jópárszor végighallgatva, sajnos ezt a csupasz kopár fenyőt érzem, amely inkább ront a szoba összképén, minthogy javítana, ahogy ezt fénykorában tette. Sok embertől hallottam, hogy milyen jó ez az energikus lendület, ez a másik Cure, a sok punnyadt, szar Wild Mood Swings, Bloodflowes után. Én azomban sajnos azt érzem, bár tény, hogy azok a lemezek is a leszállóág felé haladtak, ám ez a mostani cucc sajnos szerintem  az út még mélyebb szakasza ebben a gödörben. A fent említett “szégyenlemezek” bármelyikén találok ugyanis a mai napig olyan dalt, ami szíven üt , és érzem benne a cure-os erőt, de legrosszabb esetben is csak gyengébb, de szerethető.

Itt azonban már ott tartok, hogy ez a nyers száraz hangzás meg  hangulatkép, na meg az egész dolog ujraélesztgető , ujrahasznosító, kitudja hányadszorra felolvasztott, mirelitcure, instant, erőlködő de mégis erőtlen  jellege, már szinte idegesít, és nem tud magához sehogy sem közel engedni. Néhány kellemesebb hangulatkép néha feltűnik ugyan, ami talán kicsit idézi a dicső időket,(Underneath the Stars, Reasons Why, Hungry Ghost,) de ez számomra, már bocsánat, de kevés az üdvösséghez egy ilyen kaliberű ZENEKARTÓL. Végülis azért nem meglepő ez az album, mert a 2004-es szerényen THE CURE névre keresztelt lemezük már elindult ezen az irányvonalon, úgyhogy itt már nagy változás nem történt.

Egyébbként biztosan lesznek olyanok akiket megbotránkoztat a véleményem, sőt olyanok akiknek inkább ez a vonal jön be, mivel sok jelenlegi britpop, indie csapat hangzása tendál eme zenei kép felé. Én azonban  azok közé a Cure rajongók közé tartozom, akiktől ez elég távol áll. Maradok a Head, Kiss Mee, Disintegration 3-asnál, mint csúcspontnál a zenekar történetében.

Talán kicsit rossz reklámot csinálok magamnak, mivel pont egy Cure tribute banda frontembereként írtam le ezeket a sorokat, de épp az ex-énekesünkkel Pedro-val beszéltünk arról, hogy némely dal az új lemezről ugyan hogyan szólna, ha olyan hangzással csinálnánk meg, amit mi imádunk a Cure-tól ? Mennyivel tetszene jobban? Sztem én biztosan kipróbálom, ha más nem a magam szórakoztatása miatt, mert tényleg kíváncsi vagyok mennyivel változtat az adott nóta feelingjén. Mondjuk annyi előnye van a dolognak hogy talán egy picit újra ráterelődik a figyelem a a Cure munkásságára, meg talán a repertoár is bővül néhány dallal, de nekem az új album igazából semmi többet  nem tesz  hozzá  ehhez a történethez.

Szó ami szó, lehet hogy jó lemez a 4:13 Dream , de valahogy nem az én világom.

Reklámok